A döntés a te kezedben van! ||Taekook||

21. rész

A fénysebesség szekundumonként pontosan kétszázkilencvenkilencmillió -hétszázkilencvenkétezer – négyszázötvennyolc métert tesz meg, vagyis, a fény olyan gyorsan mozog, hogy azt egy evilági élőlény képtelen felfogni. Ez egy megfoghatatlan adat, szószerinti és átvitt értelemben is, s az ember hiába próbálja maga elé képzelni, milyen lehet a fényen utazni, a fénnyel utazni, nem lát mást, mint sötétséget, vakító feketeséget és egy másodpercek tört része alatt elillanó világos sávot – melyet igazából nem is lát, csak oda képzel.

*****

A szobára perceken át tartó, gyilkos csönd telepedett, s nem lehetett mást hallani, csak az üvegasztalon heverő telefon aprócska rezgéseit és a mellkasomba zárt szerkentyű eszeveszett tempójú dobbanásait.

Vajon Ő is hallja? Hallod Jungkook?

Nem tudtam, mit mondhatnék. Egyáltalán, mondanom kellene valamit ezek után? Érdemes lenne megszólalnom, elvárja tőlem valaki, hogy ebben a helyzetben ésszerűen cselekedjek? – a szenvedély gondolája kettétört alattunk, viszont ahelyett, hogy a felhőtlenség tengerében kötöttünk volna ki, egy cápákkal teli óceán közepén találtuk magunkat – csak én találtam magamat –, s a halál szele közelebbről csapott arcon, mint eddig bármikor is.

Nem néztem rá, de éreztem magamon perzselő tekintetét. Tátogtam, mint egy partra vetett hal, ki az utolsó szabad levegővételekért küzd épp, könnyeim pedig égették íriszeimet. Végül is, ezt akartam, nem? Hiszen nem lehetünk együtt, ez helytelen, tilos és... És én veszettül szerelmes vagyok.

Hosszú ujjaimat ökölbe szorítottam, úgy emelve arcomhoz, hogy erősen megdörzsölhessem szemeimet, eltüntetve ezzel a gyengeségemre utaló jeleket, de azt hiszem, hiába volt, ugyanis a szobában tartózkodó másik személy – minden bizonnyal – észrevette, s lassú, komótos mozdulatokkal kelt fel a kanapéról, majd tétova lépésekkel indult el felém, minden cselekedetét jól megfontolva, mintha csak egy fenevad felé közelítene épp.

- Tessék? – ennyi hagyta el mindössze ajkaimat, miközben megtörtem a ránk telepedett nyomasztó csendet, s esetlenül karoltam át kezeimmel vállaimat, fátyolos szemekkel pillantva fel az előttem állóra, ki abban a pillanatban torpant meg, amint szólásra nyitottam számat.

- Mi van? – suttogtam hisztérikusan, miközben hátráltam tőle néhány lépést, egészen addig, míg hátammal a mögöttem lévő, kávébarna falnak nem ütköztem. Egyre nehezebben voltam csak képes visszafogni a bennem tomboló vihart, a hangulatingadozások – amelyek az elmúlt óráimat jellemezték – kezdték kikészíteni az idegeimet, és úgy éreztem, bármelyik pillanatban elveszthetem az önkontrollt.

Annyira tanácstalan voltam. – az, amire már hónapok óta vágytam, hirtelen az ölembe pottyant, a következő pillanatban azonban – ahelyett, hogy a világ legnagyobb mosolyával örültem volna neki – eltaszítottam magamtól, a földre dobtam, s valóban nem tudtam, ez volt-e a helyes döntés, ezt kellett-e tennem. Kétségbe esetten kémleltem körbe a szobát, ügyesen odafigyelve arra, hogy az előttem álló tekintetét kerüljem, és segítség után kutattam, valaki, vagy valami után, ami majd utat mutathat, hogy tudjam, mit kéne tennem ebben az átkozott helyzetben.

- Tae... - nem hagytam, hogy végig mondja, mint aki vérszemet kapott, úgy indultam meg irányába, dühösen fújtatva, ingerülten ragadva meg pólója nyakát, úgy húzva közelebb magamhoz, alig néhány centi távolságból meredve éjfekete íriszeibe, melyek most bánattal telve csillogtak felém.

Talán az bántja, hogy megint csak szórakozott velem?

- Az Istenért! Az előbb még azt mondtad, első látásra szerelem volt, most meg azt, hogy képtelen lennél elhagyni Iseult? Mondd csak! Jó érzés játszadozni az érzéseimmel? Ha? – ingerülten sziszegtem minden egyes szavamat arcába, azzal a vészesen aprócska távolsággal sem foglalkozva, melyek épp ajkainkat választották el egymástól.