A döntés a te kezedben van! ||Taekook||

20. rész

Mert az „Ennek sosem szabadott volna megtörténnie" kezdetű, befejezetlen mondatok teszik emlékezetessé és felejthetetlenné az életet, az összes kis szépséghibájukkal és fájdalmas sebeikkel együtt véve is.

Az érintések, a sóhajok, az aprócska puszik, melyek szenvedélyes, forró csókká váltak, cirógató tenyere oldalam felhevült bőrén, engedetlen ujjaim, melyek ónix tincseit tépték és mérgezett ajkaink, melyek hevesen érintették egymást, túlfűtve, úgy tapadva, úgy ragaszkodva egymáshoz, mint a legkívánatosabb étek, mint az életet adó oxigén, mint az elérhetetlennek hitt, tiltott vágyálom.

Nem is tudom pontosan, mikor tértem ismét észhez, mikor tért vissza belém a józanság, felváltva a pillanatnyi részegségben úszó mámort, de minden túl gyorsan történt, akár a villámcsapás, melyet esetenként csak néhány mennydörgés jelez előre, amit – jó esetben – a heves intenzivitással dobogó szíve miatt, amúgy sem hall meg az ember, vagy szimplán csak, nem akar.

Talán, mikor oldalamról fenekemre tévedt le nagy és izmos karja, hogy aztán öntudatlanul is belemarkolhasson, úgy vonva közelebb, egészen magához szorítva ezzel, mintha csak némán esedezne azért; forrjunk egybe, váljunk eggyé, legyünk egy test és lélek, ameddig csak lehet.

Mert bár öntudatlanul lebegtünk a szenvedély gondoláján, a pillanatnyi felhőtlenség érzetének tengerében, mindketten tisztában voltunk azzal, nincs olyan, hogy örökre, nem adatott meg nekünk az olyan szavak értelmezése és átélése, mint a végtelenségig tartó öröklét - együtt. Így, azt hiszem, görcsösen igyekeztünk, minden olyan pillanatot felejthetetlenné és aprócska „örökkévé" tenni, amikor csak mi voltunk, semmi gond és feszéj, semmi fájdalom és sérelem nem kísértett minket.

Nem akartam elengedni. Képtelen lettem volna rá. – úgy éreztem, ha most elengedem, ha most végleg elválok duzzadt ajkaitól, ha leeresztem karjaimat, egy olyan dologtól fosztom meg magamat, ami az életben maradást, ami az életet biztosíthatta volna számomra. Féltem, ha elmúlik a pillanat, ha ismét kinyitja pilláit és tudatosul benne, hogy mit is művelünk épp, eltaszít majd magától és akkor sosem érinthetem majd többet, sosem nézhetem majd többet lehunyt pillás mivoltát, miközben ajkaival sajátjaimat kényezteti.

A kezdetleges szenvedélytől túlfűtött szerelmes érintések valami egészen másba mentek át, s egyre kétségbe esetten kapaszkodtunk egymásba. Én vállát markoltam – pontosabban, az azon feszülő anyagot –, ő pedig csípőmbe markolt bele erősen, átmeneti fájdalmat okozva ezzel nekem, de nem mertem szólni, féltem, hogy akkor elenged, szabadkozni kezd, esetleg elrohan, itt hagyva engem kavargó gondolataimmal és az engem vizslató démonokkal, kik ravaszul lesben álltak, gonoszan várakozva arra, mikor maradok ismét egyedül, hogy rám támadhassanak és összepréselhessék belső mivoltomat.

Kicsordult egy könnycsepp, majd még egy, s hiába igyekeztem megfékezni őket, végül egész arcomat eláztatták, eláztatva ezzel Jungkook kipirult arcát is, aki úgy préselte magát hozzám, hogy már egészen nem tudtam, hol kezdődik Ő, és hol pedig én – egyáltalán létezik olyan, hogy Ő és én? Szabad azt mondanom, hogy mi, vagy, mondhatok-e bármit is, amely kettőnkre vonatkozik, említhetem magunkat egy szóként, egy szókapcsolatként, egy mondatban?

Eltolt magától, egészen kicsit, pont csak annyira, hogy vöröses íriszeimbe pillanthasson, megbánással vizslatva, de a lelkem, a testem már üvöltött a fájdalomtól, amit az elszakítás végett éreztem. Mintha Jungkook függőjévé váltam volna, az elvonási tünetek pedig erősebben, intenzívebben jelentkeztek, mint ahogyan azt bármikor is képzeltem volna.

- Ne nézz így rám, kérlek! – zavartan sütöttem le pilláimat, nem bírtam tovább átható íriszeinek kereszttüzében lenni. Tekintete égetett és perzselt, mint ahogy azt, néhány pillanattal ezelőtt, ajkai is tették, de most a kellemes borzongás gerincem vonalán – elmaradt, helyüket egy kellemetlen nyomás vette át, melynek pontos eredetét még nem ismertem, nem sejtettem.