A döntés a te kezedben van! ||Taekook||

14. rész

Feszülten várakoztam az ajtó előtt, miután már másodszor is megnyomtam csengőt - de nem kaptam semmiféle reakciót.

Ujjaimmal pulóverem alját gyűrögettem, miközben elmémben - akaratlanul is - a néhány órával ezelőtt történtek jutottak eszembe. Az Apámmal való éles szóváltás, Jungkook nyugtató közelsége - majd későbbi üvöltözés, szintén Jungkookkal. Igyekeztem kiélvezni mindene egyes vele töltött pillanatot, de mikor Jackson már jó párszor hívogatott - sikertelenül, nem tudtam nem felvenni a telefont, és ide igyekezni hozzá.

Jungkook szájából a csúnyábbnál csúnyább jelzők - melyeket mind rám aggatott - úgy csöpögtek a gúnytól, mint maga, a Niagara-vízesés, és ezt bírtam is egy ideig fapofával, de aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen, miatta kerültem ebbe a szánalmas helyzetbe - s a kettőnk között kialakult feszült, ideges helyzet, csak egy még magasabb szintre emelkedett.

- Na végre, hogy itt vagy Tae baby! - vigyorodott el Jackson, miután kitárta előttem a széles bejárati ajtót - ezzel végleg kizökkentve engem gondolataim tengeréből.

Elkeseredett arccal tekintettem fel vidám pilláiba, miközben derekamnál fogva húzott közelebb magához, behátrálva velem az ajtóból, egyenesen neki lökve az - immáron már zárt - nyílászárónak.

- Tudod, igazán aggódtam ám, amikor harmadjára sem vetted fel a telefont. - ajkait lefelé görbítette, úgy ejtve ki ajkain a szavakat, miközben ujjaival végig simított derekamon, ezzel egy apróbb borzongást kiváltva belőlem.

A tény, hogy néhány órával ezelőtt, még Jungkook simított engem ilyen módon, az elkeseredés tengerébe taszított, s hiába kapálóztam, a víz egyre lejjebb szívott magában.

- Mi a baj édes? Olyan szótlan vagy! Történt valami? - aggódóan fürkészte íriszeimet a kínai, s én értetlenül pislogtam szemeibe.

- Mióta érdekel téged, hogy történt-e velem valami? - horkantam fel gúnyosan - ezzel nem csak őt, hanem magamat is meglepve, ugyanis aligha lehetett ilyen bátornak nevezhető megnyilvánulásom feléje, úgy akár, valaha is.

- Remélem tudod, hogy ebben a percben akár, egy öreg, vén fószer alatt is nyöszöröghetnél, a bárban. - tekintete pillanatok alatt sötétedett el, miközben ujjait durván fonta nyakam köré - ezzel elzárva előlem az oxigén bevitelt.

Kétségbe esetten próbáltam levegőhöz jutni, könnyeim is kicsordultak, s mintha Jacksonon áramütés ment volna keresztül, olyan gyorsan engedte el ujjaival nyakam, mint amilyen hirtelen hangulatváltozások jellemzik az életét.

- Sajnálom Tae, nem akartam. - nézett bűnbánóan szemeimbe, miközben én még mindig próbáltam rendesen levegőhöz jutni. - Izé, ülj le a nappaliba, addig én elmegyek vízért. - már épp szólni akartam, hogy fölösleges, de már el is tűnt látószögemből, így kissé félve és legyengülve ugyan, de lépéseimet a - feltehetőleg nappaliként funkcionáló - szoba felé kezdtem el venni.

A kis folyosón - amin elhaladtam rövidke utam során - főként csak komor festmények voltak megtalálhatóak, s bár mindegyik modern művésztől származott - én pedig rendkívül kedveltem ezt az irányzatot -, egyik sem nyerte el igazán a tetszésemet. Mindegyik ontotta magából a keserűséget, a bánatot - s én teljesen úgy éreztem, mintha csak a gondolataimat látnám képekbe öltve. Viszont azt nem értettem, Jacksonéknak miért vannak ilyen festményeik.

Néhány fotót is látni véltem, amiken Jackson és Mark virított, egymásba karolva, vidáman vigyorogva. Erre akaratlanul is eszembe ötlöttek a nem túl kedves emlékek, melyeket Mark okozott nekem, s bőrömre a rettegés libabőre - akaratom ellenére is felkapaszkodott.