Supernatural Stories//Odaát Novellák

Tangled By: Sophean

(Dean Winchester oneshot, minimális spoiler egy 12.évadbéli szereplőre)

Sietősen dobálok néhány ruhadarabot az ágyon heverő táska tetejére. Gyorsan a gardróbba lépek és a felakasztgatott kabátokat félretolva beütök néhány számjegyet a gombokon, melyek a falba épített széf ajtaján ülnek. Hangos kattanással enged fel a zár egymás után tizenkét ponton. Egy kis üvegcse után kutatok a sötét kis trezorban és elégedettséggel arcomon fordulok vissza a szoba felé, mikor megtalálom. A páncélszekrény ajtaja magától bezárul, ahogy érzékeli, már senki sem használja. Gondosan visszahúzom a vállfákra aggatott ruhákat, hogy véletlenül se fedjék fel az eldugott kis „kincses barlangot". Mielőtt az ágyhoz lépek tekintetem végigfuttatom a fényevesztett zöldes üvegen, melyet félig megtölt a sötét folyadék. Nem kételkedem benne, hogy Sam kellőképp feltankolta saját raktárát, de sosem árt az elővigyázatosság, ezért inkább én is viszek magammal tartalékba a halott ember véréből.
-Oh pont ezért jöttem.-lép be a szobába mosolyogva Cora, vállán nagy utazótáskával,melyet a földre tesz s melynek nyitott száján át látom a néhány póló alá rejtett éles kések markolatát. Összeszűkített szemmel figyelem, ahogy kiveszi kezemből a fiolát és szemügyre vételezve még hozzáteszi –Fel kell frissítenünk a készleteinket. Lassan kifogyunk ebből-abból.-mosolyodik el, majd egy védettebb belső zsebbe helyezi a tárgyat. Az ágyra vezeti a tekintetét és fél szemöldökét felvonva konstatálja az én táskámat.-Készülsz valahova?-fordul felém, fél kezét csípőre téve.
-Leginkább Samhez.-bólintok egyszerűen-Levadászni azt a fészket, amihez segítséget kért.-közlöm a tényeket szinte félvállról.
-Csak elfeledkeztél arról a kis bökkenőről, hogy legutóbb is te mentél vele.-látom rajta, hogy mosolyog, de tudom, hogy ez csak a vihar előtti csend, ami után a vita következik. Legalábbis következett volna, ha akkor nem ront be a szobába Rose, kezeit összeszorítva, amivel rögtön elárulja, hogy tart benne valamit.
-Nézzétek mit fogtam.-ugrándozik nagy örömmel és igyekszik úgy helyezkedni, hogy mindketten lássuk. Mivel másképp nem tudjuk kompenzálni apró termetét, Cora az ágyra ülve mosolyog rá kedvesen, én pedig leguggolok mellé, mire ő hatalmas vigyorral az arcán elveszi az egyik kezét, mire tenyerében egy színes lepke kezdi rebesgetni szárnyait.
-Ügyes vagy!-simítom meg a kislány hosszú barna haját, ami pontosan olyan, mint az édesanyjáé, ő zöld tekintetét rám emelve felkacag, s így az ágyon ülő sem ereszti ki szemrehányó sóhaját, hiszen hányszor megmondta már a kicsinek, hogy nem fogdosunk össze bogarakat, mert azoknak kint van a helyük. A pillangó szép lassan felocsúdik, s immár szabadulva fogságából össze vissza röpköd a szobában, s kis idő múlva megtalálja a nyitott ablakot.
A feleségem mindig ellágyul, ahogy a kislányunk ott van és talán meg is értem miért. Mert mind amellett, amin keresztülmentünk az elmúlt néhány évtizedben, ez a gyerek volt a reménysugár, a boldogságunk kulcsa. Ő volt az ok, amiért annak idején kiszálltunk. De miután Rose megszületett, rájöttünk, hogy a múlt mindenképpen utolér, még akkor is, ha egy csecsemővel a karunkon ülünk a kandalló előtt este, ahogy várjuk, hogy Sam és Eileen megérkezzenek a karácsonyi vacsorára. És mikor az öcsém olyan vehemensen mesélt arról a boszorkányról, melynek megölésekor kis híjján mindketten otthagyták a fogukat, Cora és én nem csak arra jöttünk rá, hogy nekik segítségre van szükségük, hanem, hogy nekünk is hiányzik ez az egész.
Na nem az a szenvedős része, amikor csak azon aggódsz, mikor kapsz egy telefont valamelyik vadásztól, hogy meghalt egy kedves ismerősöd. Nem. Az a része hiányzott nekünk, amiben felnőttünk. Az adrenalin és az izgalom. A szörnyek.
-Melyikőtök megy vadászni?-kérdi Rose olyan természetességgel a hangjában, mintha csak azt akarná kérdezni, kék-e az ég. Persze, hogy így tett, hisz hiába még csak hat éves, de nem akartunk előle semmit eltitkolni, ezért a kezdetektől arra neveltük, hogy mindenről tudjon, amivel majd egész életében vigyáznia kell.
-Én.-szólalunk meg egyszerre Corával, s ugyanakkor állunk fel.
-De hát a múltkor is te mentél Sam bácsival apu.-dönti oldalra a fejét kislányom, mire édesanyja győzelemittas mosolyt küldd felém, amolyan 'ugye megmondtam?' pillantással kiegészítve.
-Megyek, szólok Samnek, hogy lassan indulhat.-vállára veszi a táskát és mielőtt kilépne a szobából zsebeiben kutat a mobilja után.
-Akkor ma megtartjuk az apa-lánya napot?-vet rám Rose egy reményteli pillantást én pedig az ölembe kapom a kislányt, aki a nyakamba kapaszkodik.
-Igen, meg-mosolyodom el, miközben én is kilépek a hálószobánkból.