Supernatural Stories//Odaát Novellák

Got a secret, can you keep it? By Sophean

(Dean Winchester oneshot, nincs spoiler)

Már lassan egy órája, hogy ébren vagyok. Egy órája csak nézem őt, ahogy alszik. Fürtjei most is
rendezetlenül és kócosan meredeznek szerteszét, de már nem bírom, megállni, hogy egyetlen óvatos
mozdulattal bele ne túrjak a puha hajzatba. Halkan horkant egyet, majd lerúgja magáról a vékony paplant, mely láttatni engedi meztelen felsőtestét. Szemeimet még most is éppúgy vonzza
napbarnított bőre, mint legelső alkalommal. Ahogy agyamon átsuhannak az előző éjszaka emlékei,
mosoly tör magának utat arcomon.

Furcsa belegondolni, hogyan is kezdtük. Egy görbe este és egy ostoba fogadás mindkettőnk életét gyökeresen forgatta fel. Csak barátok voltunk és én nem is gondoltam volna soha, hogy egyszer majd a férfit látom meg benne.

Másnap, kijózanodva furcsán álltunk a helyzet előtt. Kellemetlenül éreztük magunkat, de mindennek ellenére, hogy tudtuk, tettünk következményekkel jár majd, döntöttünk és folytattuk. Csak újra és újra élni akartunk a pillanatnak. Az érzésnek ami megfogott minket. És valahol, azok között az egyre többször beköszönő, hosszúra nyúlt pillanatok között kialakult egy olyan erős kötelék, mely nem engedte, hogy attól a másodperctől fogva távol tartsam magam Dean Winchestertől. Akkor tudtam, hogy nem lennék képes tovább nélkülözni őt.

Azok az együtt töltött szép idők, a hosszú évek alatt azt is megmutatták, hogy ő sem érez másként, hiába állították szavai ennek az ellenkezőjét.
A szemei nem ezt mondták. Azok nem tudtak hazudni.
A tettei is ellent mondtak neki.
A csókjai megcáfolták.
Az érintései letagadták.
Ezek az apró dogok, a jelentékeny jelentéktelenségek összességükben érvénytelenítették azokat a mondatokat, melyek Dean Winchester ajkait előszeretettel hagyták el azután, hogy a pohár fenekére nézett, csakhogy később visszakússzanak oda, gondolatai mélyére és az első adandó alkalommal újra utat találjanak maguknak azokon a kis hidakon, melyet ez idő alatt oly nagy gonddal építettünk fel egymás között.

Emlékszem mikor..
Ökölbe szorul a kezem, ahogy ködös elmémben felszínre bukik a keserű gondolat.
Nem.. Én nem emlékszem. Csak tudom...

Álomittas hangja nem ránt vissza rögtön a szilárd talajra, sőt a 'jó reggelt csók' sem elegendő hozzá igazán. Csak arra eszmélek fel, hogy meleg tenyerét az arcomon érzem, s szembetalálom magam azzal az aggodalommal vegyes gyanakvással a tekintetében, amivel az utóbbi időben elég sokszor volt szerencsém találkozni.
-Jól vagy?-teszi fel a kérdést, én pedig mosolyt erőltetek arcomra.
-Jól vagyok.-bólintok és ezzel egyidejűleg óvatos csókot nyomok homlokára és az ágy szélére tornázom magam. Ahogy a takaró már nem fedi fehérneműbe bújtatott testem, a hideg végigfut a gerincemen. Magamra kapom a kockás köntöst az éjjeli szekrény mellől és az ajtó felé indulok.
Hallom, ahogy ő is követi példámat és hangos sóhaj kíséretében feltápászkodik, de szúrós pillantását tarkómon érzem.
Én pedig imádkozom, hogy a feltörő csöndben ne a torkomban dobogó szívem legyen az egyetlen zaj forrása.
Némán követ engem a konyha irányába, s ahogy az apró helyiség egy szempillantás alatt fényárba borul, ő a kávéfőzőhöz lép, hogy felhajtsa a megszokott reggeli koffeinadagját. Néhány pillanat erejéig csak a hátát látom, ahogy az ajtófélfának dőlve figyelem meg-megfeszülő izmait és az ezeket kísérő mozdulatokat. Csak magamba szívok minden pillanatot.
Ahogy ismét felém fordul egy gőzölgő bögrét nyújt felém, én pedig a legkifejezőbb undorral az arcomon veszem át a fekete kotyvalékkal teli edényt. Jézusom. Hogy lehet ezt a szart szeretni?
Ő felvont szemöldökkel mered rám.
-Mi bajod? Eddig majd megvesztél a reggeli kávéért!-szólal meg néhány pillanat után.- A múltkor majdnem leharaptad a fejem, mert én ittam meg az utolsót.-értetlen arckifejezéssel mér végig én pedig egy másodpercig még arcának tökéletes vonalain is elmélázom, majd észbe kapva az asztal felé fordulok, hogy letegyem a a poharat, mely már égeti a kezemet.
-Tudom, tudom csak most..-egy pillanatig habozom.-Azt hiszem egyszerűen nem kívánom ennyi.
-Furán viselkedsz mostanában.-hangja közvetlen a fülemben cseng, s érzem minden légvételét. Hirtelen támadt közelségétől kiráz a hideg, de pont annyira tetszett, mint amennyire váratlanul ért. Kezeit összefonja derekam körül, és állát finoman vállamra ejti. Kissé úgy érzem bilincsbe zár. Talán ez a célja?- Mintha rejtegetnél előlem valamit.-hangjában gyűlölettel vegyülő keserűség játszik és ez fáj. A legjobban azért, mert ennél igazabb nem is lehetne.
-Mikor volt előtted titok bármi amit tettem Dean?-dühösen tépem ki magam karjaiból, s ha lehet ez az eddigieknél is nagyobb meglepetést varázsol arcára. –Mikor hazudtam neked?-azon kívül, hogy..
-Igazad van.-lép közelebb megenyhült arckifejezéssel.-Ne haragudj.-azzal egy apró csókot nyom az arcomra, s én minden erőmmel azon vagyok, hogy próbáljam fennartani a sértődött látszatot.-Megyek átöltözöm és elugrom valami kajáért.-kezét gyengéden végigsimítja az arcomon, majd eltűnik az ajtón túl.