Supernatural Stories//Odaát Novellák

Unsent messages By: Sophean

(Sam Winchester oneshot, spoiler a 8. évadra vonatkoztatva)

-Szia Sam!-szólok bele a készülékbe és ahogy kimondom a nevét akaratlanul is elmosolyodom.-Én vagyok az!-közlöm a tényt, mintha a hangomról nem ismerhetne meg. Vagy ez csak egy visszaigazolás saját magamnak arra az esetre, hogyha már azóta tényleg elfelejtett volna. Mintha nem tudnám, hogy ez nem lehet így. Ha azt vesszük, hogy még a számomat is kiírja a mobilja. Már ha még megvan neki.-Ismét.-kínosan elnevetem magam. Igazából fogalmam sincs miért mondtam ezt. Így az egész tök idiótán fog hangzani, és ami azt illeti idiótán is érzem magam.-Hogy vagy?-szipogok egyet halkan, miközben letörlök egy könnycseppet az arcomról. Várok, mintha a vonal túlsó végén valaki válaszolna, pedig tudom, hogy nem kapok semmi reakciót.-Én.. én igazából jól vagyok.-hazudom.-Nem mintha érdekelne téged.-és valahol már nekem sem számít, hogy az utolsó mondatot hangosan kimondtam.-Hogy megy a sorod Ameliával?-összeszorul a gyomrom, ahogy az a kép a nőről szép komótosan beszivárog az elmémbe. Mint, ahogyan besétált Sam életébe. Jobban mondva, ahogy ő sétált be Ameliáéba, azzal a kutyával a karjaiban, amit elütött. Mert az Isten is így akarta igaz?-Remélem boldog vagy.-ismét beáll a némaság és csak a kezemben lévő telefon halk zúgását hallom. Remélem boldog vagy? Ugyan Juni, hisz tudod, hogy az! Csak az kellett, hogy elhagyjon téged és..máris búfelejtőre talált.-Tudod..Tudod mióta Dean és Kevin eltűnt.. és mióta te sem bírtad tovább én..-habozok.- Én próbálkoztam és azt hiszem, hogy találtam egy varázslatot, amivel talán be tudnánk mérni, hol van a bátyád..-újfent hazudok. Talán csak a végső kétségbeesés beszél belőlem. Az az elkeseredett belső fájdalom, amit nem lenne szabad szavakba öntenem. Vagy mert talán a remény felcsillan bennem, hogy a testvére említésétől, majd minden megváltozik. Ha már engem ilyen könnyen itt hagyott talán majd Dean.. Nem..Valahol úgy csinálok, mint egy hűséges kiskutya, akit magára hagytak kikötözve a főút mellett. Az a kiskutya, aki látta, hogy a gazdája végső búcsút véve tőle szállt be a fekete oldtimer autóba és eltűnt valahol a távolban. De még reménykedem, hogy visszajön, pedig tudom, hogy amint felocsúdtam a kezdeti sokkból, megszállottként követtem Samet és mindent tudok. Pedig már fél éve annak, ami történt. Fél éve, hogy megszakadt az a kötelék, ami egyben tartott minket. Fél éve elszakadt a póráz.. és azóta minden összedőlni látszik-Én csak vissza akarlak kapni Sam!-sóhajtok lemondóan és patakokban folyó könnyeimet igyekszem ameddig lehet visszatartani.-Én nem bírom tovább egyedül.-szipogok.-Egyszerűen nem tudom elviselni ezt az egészet érted? –szaggatottan fújom ki a levegőt.-Dean és Cas felszívódott, Crowley elvitte Kevint az isten tudja hová, Bobby meghalt, te pedig magamra hagytál, mondván, hogy végleg feladtad.-úgy sorolom az elmúlt idő történéseit, mintha nem tudnám, hogy ő is ugyanazt élte meg, amit én. Csak ő jobban járt.-Én..

-Az üzenethez rendelkezésre álló időkeret lejárt.-gondolatmenetemet egy monoton, gépies női hang zavarja meg.-Biztosan el akarja küldeni?-magam elé teszem a mobilt, amibe eddig beszéltem. A piros és a zöld gomb között vacillálok de végül az előbbin állapodik meg az ujjam. Hányszor megpróbáltam már ezt? Hányszor elmondtam már mindent, és az összes mondanivalóm ott lóg valahol a levegőben. Talán mindenki hallotta már, csak ahhoz nem jutott el soha, akinek szántam. Mert egyet sem tudtam továbbítani.. Nem voltam rá képes.
-Minek is küldeném el? Úgysem számítana.-mosolyodom el ismét keserűen, de a magány és a fájdalom olyan elemi erővel tör fel bennem, hogy nem tudok gátat szabni az érzéseimnek.-Nem változtatna semmin.-ingerülten a falhoz vágom a készüléket, mire az darabjaira esik szét. Felállok és az asztalhoz lépek, hogy kezembe vegyem a pisztolyom.-Hisz az sem számít, hogy én végig ott voltam. Hogy mindent tudok. És az sem számít, hogy most itt vagyok abban a motelban, ahol elkezdtek mindent.-ujjam eljátszadozik a fegyver hideg markolatán. Végigsimítok a csövön.

Eleinte azt a szobát akartam kivenni, amiben a fiatalabbik Winchester is megszállt, de ahogy egyre inkább formát öltött fejemben a kapcsolata azzal az állatorvossal... Nem tudtam megtenni. Ha csak belegondoltam, hogy ők ketten.. Hogy Sam mást szeret helyettem.. Nem.. Ezt nem tudom elviselni.

Finoman mozdítom meg a felvett tárgyat és gyors mozzanattal kibiztosítom.
Talán így lesz a legjobb. Lassan megnyugszom és ahogy a könnyes ködfelhő oszlani kezd egyre tisztábban látom, mit kellene tennem. mert így is felesleges az egész.

-Meg akarom tenni. Véget akarok vetni ennek az egész szenvedésnek. Csak meg kell húznom a ravaszt és..-kopogást hallok. Három kopogást az ajtón. Mégis ki keresne engem? Hosszúra nyúlt másodpercekig habozok és végül arra jutok, kinyitom az ajtót. Hisz lehet, hogy csak a számlát nem rendeztem rendesen, vagy talán egy régi 'szörnybarát' szeretne meglátogatni? Végül is még nem sietek.. A halál úgyis megvár. Még néhány percig.

Ahogy az ajtóhoz lépkedek egy dühös kis hangocska még akkor is szól a fejemben. 'Hát nem hagyják az embert nyugodtan, még addig sem, hogy kinyírja magát?'

Szabad kezem a kilincsre teszem, miközben a fegyvert elrejtem a vastag falap mögött, hogy vész esetén használhassam a támadómon, mint ahogy mindig máskor is csináltuk. Amikor kinyitom döbbenten állok az ajtóban és meg mernék esküdni rá, hogy még lélegezni is elfelejtek.

-Sam?-kérdem hitetlenkedve, mire az említett személy csak aprót mosolyog.
-Szia Juni.-köszön, és beinvitálja magát a kis szobába. Ahogy elszigetelődünk a kinti világtól és immáron csak kettesben vagyunk, szembe fordul velem és hagyja, hogy elvesszek szeme sötétjében.-Tudtam, hogy te vagy.-bólint.-Megismertem a motorod minap, aztán elkezdtelek keresni és..-hangja egyre távolabbról szól és szép lassan elhal. A gondolataim veszik át az irányítást, de a rajtam átsöprő érzések szinte ledöntenek a lábamról és mint egy vészvillogó vörösen ott világít a szemeim előtt a kérdés. Ahogy nagy nehézségek árán leküzdöm a vágyat, hogy a viszontlátás örömére a nyakába borulva üdvözöljem, csak lenyelve a nagyra nőtt gombócot a torkomból, megszólalok.

-Miért vagy itt?-ő lefagy egy pillanatra és ordító csend telepszik a szobára. Mintha helyes lenne. De én valahogy érzem, hogy nem vagyok felkészülve a válaszra. Így csak kihasználom az egészet és abba a semmitmondó némaságba burkolózom, amíg tehetem és a képzeletemben a szájába adom azt az egyetlen egy szót amit hallani akarok. „Miattad." De még csend van.. Még várok. Várok, mint az a sok üzenet, ami soha nem érhet célba. Ahogy én sem.. Mert most olyan vagyok. Céltalan.
Vagy mint a mobilom. Szétesett és összetört és használhatatlan.