Supernatural Stories//Odaát Novellák

Everything was grey

Dean Winchester oneshot, nincs spoiler

You're ripped at every edge but you're a masterpiece. And I'm tearing trought the pages and the ink.

Korán van még. A szobát a félhomály vonja szoros ölelésébe, s mintha csak megérezné a pirkadat előfutárait, apró fuvallattal kergeti el a madarakat az ablakunk elől. Nincs más hang, csak az a halk, monoton szuszogás, mely jelzi, hogy ő még valahol egy álomvilágban jár. Gyakran eltűnődöm rajta, mennyi minden változott az elmúlt évtizedek alatt. Hogy mennyire más lett minden, mióta nem kell harcolnunk. Hogy azóta nem kell küzdenünk azért a kevése talp-alattnyi boldogságért, ami kijár nekünk. Azóta, hogy élhetjük azt a mindennapi valóságot, amit egykor kértünk, amiért könyörögtünk, amit megálmodtunk magunknak egykor.
Szinte félek megtörni a tünékeny pillanatot. Nem akarom megzavarni a saját kis történetét. Nem akarok belerondítani a régi idők visszhangjaiba. Az álmokba, ahol Dean Winchester nem az apja parancsait követő hűséges katona, vagy a pokolkutyák elől menekülő, rettegő fiú. Ahol nem tehetetlen ember, vagy tömegeket mészároló démon. Nem. Dean Winchester, abban a világban 'csak' egy hétköznapi hős. Csak egy olyan önmaga, aki mindig is volt, de soha nem érezhette. Vagy csak soha nem fogta fel? Ezt talán sosem fogom megtudni.

Everything was blue,
His pills, his hands, his jeans,
And now I'm covered in the colors,
Torn apart at the seams.

Sokáig gondolkodom rajta, hogy kiüljek-e a teraszra megnézni a napfelkeltét, ahogy minden reggel csinálom. Egy kávéval a kezemben, hosszú rózsaszín köntösben kint a hintaágyon figyelni, ahogy minden felébred, s hogyan festi a rózsaszín és narancssárga csodás elegyének varázsába az eget az Örök Óriás valahol távol a mindenség határain. Ez szinte már napi rutinná vált, ami még a hajdani életünk mellékhatásából visszamaradt dolgok egyik ellensúlyozása. Az, hogy sosem tudok többet aludni, még mindig a rémálmaimban gyökerezik. Azokban, amiket gondosan elhallgatok, s amik már egyre kevesebbszer jelentkeznek. Azok, amik egy idő után pont olyan hétköznapivá válnak az élettel együtt, mint az, hogy már nem egy földalatti bunkerben élünk, hanem a Californiai házunkban, ahol felneveltük az ikreket. Bár minden gyökereiben változott meg, mégis vannak olyan dolgok, amik annyira beleivódtak a vérünkbe, hogy nélkülözhetetlen részei maradtak az életünknek. Mint például az démoncsapdák a szőnyeg alatt, a pisztoly az éjjeliszekrény fiókjában, a szentelt víz és a só mindenhol elérhető közelségben. Igazi klasszikusok.Aztán ott van még a nagy titok. A gardróbba rejtett, eldugott kis zug minden másnak, ami nem való már a normális élet keretein belülre. Ami útját állhatja a boldogságnak. Amire Dean Winchester csak annyit mondd: Életem minden színe.

Everything was grey, His hair, his smokes, his dreams.

Aztán úgy döntök felhagyok a rutinnal. Picsába a napfelkeltével. Olyan rég figyeltem őt álmában. A szemem már hozzászokott a homályhoz, így arcvonásainak egy része ott dereng előttem centiméterekre.Ahogy kifújja a meleg levegőt, meglebegteti néhány rakoncátlan tincsemet a párnán. Azok is változtak, ahogy mi is és minden más körülöttünk, s valahol félúton belevesztünk a régi önmagunkba, anélkül, hogy továbbléphettünk volna. Pontosabban inkább ő tette ezt.
Nem tudta elfogadni azt, hogy nincsenek már szörnyek. Hogy nincsenek már sötétben rejtező lények mindenütt, amiktől meg kell védenie az embereket. Dean nem volt képes elfogadni azt, hogy mindaz a tömény fájdalom, kín és gyötrelem, melyben egész addigi éveiben megküzdött, hogy az a sok szarság, amivel nap mint nap vívott többfrontos háborút, eltűnt. Nem volt többé.
Talán ezért kapott vadásznevelést Carlie és Henry.Na jó ez talán egy kicsit túlzás. De mindent tudnak, amire szükségük lehet ha.. Ha visszatér minden.

And now he's so devoid of color.
Hi don't know what it means.

Pedig olyan szép lehetne. Olyan más. Olyan szokatlanul jó. Ahogy azok a kis viták átalakultak. Amikor már nem azért veszekedtünk egymással, hogy miért nem készültünk még egy tárral, vagy miért nem maradt még egy kis bárányvér a csomagtartóban, hanem azért, hogy elfelejtettünk tankolni, vagy már megint a közepénél nyomtuk meg a rohadt fogkrémes tubust. Ezeken a felhőtlen napokon mindig örültem, de tudtam, hogy a felszín alatt mélyen ugyanazok a régi hegek friss sebként szakadnak fel újra és újra benne. Hogy Dean Winchester igazából sosem ábrándozott nyugdíjas évekről, nyugodt, békés családi légkörről. Szinte kirekesztette a saját boldogságát, és ezért is érezte színtelennek az elmúlt harminc évet. S most itt fekszik mellettem,ráncos öregemberként, fehér hajjal, szuszogva, a jegygyűrűvel a kezén egy olyan álomba ringatva magát, melyet nem fakított még ki a valóság. Nem érzem magam rosszul, hisz tudom nem én vagyok az oka mindannak, ami történt. És azt is tudom, hogy szeret engem. És boldog is, csak nem azon a módon, ahogy képzelte volna. Ő nem akart megöregedni, csak mellettem maradni mindaddig, amíg lehet, s aztán meghalni annak tudatában, hogy tett valami jót. Meghalni egy szörnyet üldözve..
-Stukkerral a kézben.-a néma csendet hasítják fel szavai, melyek kiegészítik gondolataimat. Az én szürke, hétköznapi gondolataimat.