Supernatural Stories//Odaát Novellák

My inside Molly

/Érintőleges Dean Winchester novella, nincs spoiler/

Hosszú idő óta ez az első alkalom, hogy veszekedtünk. Nagyon régóta nem volt rá példa, hogy egy rossz szó is elhangzott volna közöttünk. Semmi nem szült konfliktusokat, csak kis dolgok voltak, amik felett rögtön elsiklottunk. Toleránsabbak és megértőbbek lettünk egymással az évek alatt. Ezt pedig nyilván az ikreknek köszönhettük és köszönhettük mai napig.
Bár ez az egész.. Vagyis egy része egész biztosan az én saram. Naiv voltam és hiú ábrándokat dédelgettem éveken keresztül. Elhittem, hogy teremtettünk egy biztonságosabb világot, vagy legalábbis csak egy életet, amiből nem kell, hogy rémálom váljon.

Mindig is voltak strucchajlamaim. Ha elég mélyre dugom a fejem a homokban és nem látom, ami engem bámul, akkor az sem láthat engem és mindegy mennyire vitatják az emberek, a valóság az, amit látunk. Én pedig elfogult, mondhatni elvakult voltam, minden lehetséges szempontból. Azt hiszem ez volt az az ok, amiért a kicsik első éveiben beletemetkeztem az anyaságba. Egyszerűen nem voltam hajlandó tudomást venni mindarról az elkövetkezendő és elkerülhetetlen jövőről, amit akaratunk és akaratuk ellenérte szántunk a következő generációnak. Azt hiszem úgy is fogalmazhatunk, hogy nem voltam képes szembenézni azzal az átokkal, amit a neveink is évek hosszú sora óta hordoznak. Amit rájuk hagytunk. Az örökített rontás.

Most pedig itt vagyok a szobában egyedül. Az ajtó csapódása még mindig itt kering a levegőben. Vagy az a düh és az indulat visszhangja volna? Már nem tudom. A szavak, melyek elhagyták a száját, egymást érik a fejemben és nem értem, hogy lehettem ilyen ostoba. Ha az elejétől fogva tisztáztam volna vele..Talán..
Nem. Akkor sem volna másképp. Legalábbis a tudatalattim jelenleg csak ezt sulykolja odabent és kezdek hinni neki. Talán, ha az elején mondom, amit elvártam volna, veszekedésből és vitákból állt volna az életünk. Legalább ennyit sikerült megelőznöm. De milyen áron?

Én nem akartam, hogy így legyen. Nem szabadott volna idáig ragozni.
-Egyáltalán hogy jutott eszébe?-motyogom magam elé, ahogy átkarolom felhúzott térdeimet. Arcomon leszánkáznak az első könnycseppek és megremegek. –Célba lőni tanítani egy hat éves gyereket?- elmémbe kúszik a keserűen közeli emlék, ahogy Henry a kezében a berettámmal beleereszt egy tárat az előugró kartonfigurába. A hideg végigfut a hátamon. Ennek nem szabadna így lennie. Az egyetlen 'fegyver', amit meg kell tanulnia használni ennyi idősen az a vízipisztoly.. Más módszer is van rá, hogy megvédje magát. Mert az még rendben volt, hogy minél hamarabb megtanítsuk nekik a só a szentelt víz és az űző pecsétek, és átokzsákok fontosságának jelentőségét, de élesített fegyvert adni a kezébe? Mindennek a teteje volt. Aztán, ahogy hangot adtam a nemtetszésemnek végül a férjem és a fiam szemében is én lettem a rossz fiú. A rossz anya.

-Nem vagy rossz anya.-az ajtó nyikorogva nyílik ki. Henry nyújtózva próbálja felkapcsolni a villanyt és végül sikerül fényt varázsolnia a sötét szobába. És bennem nem is tudatosul elsőre, hogy nem csak egy-két szót motyogtam magam elé, hanem mindvégig hangosan gondolkodtam. –Miért sírsz?-az ágy mellé lépve félre biccentett fejjel méreget, miközben én még mindig küzdök , s a hosszú pislogásokkal próbálom elűzni a kellemetlen érzést, mely a hirtelen fény hatására bántotta a szememet. Kézfejemmel gyorsan igyekszem eltüntetni zokogásom nyomait, s szipogok még párat. Megfordul a fejemben, hogy letagadom az egészet, de ő is ott volt, mikor Dean és én veszekedtünk. Pontosan tudja mi a helyzet, így ebben a tekintetben ez teljesen felesleges.Aztán meg ott van az az átható zöld szempár, amit az apjától örökölt. Aminek képtelen volnék hazudni.
-Csak aggódom kicsim.-bököm ki végül az első dolgot, ami eszembe jut ezzel kapcsolatban.
-Miért?-kérdi gyermekdeden, pedig igazából biztos vagyok benne, hogy tudja. Csupán ez is egy módszere arra, hogy próbáljon megnyugtatni. Na ezt egész biztos nem Deantől leste el. Ez Sam érdeme.
-Henry,én nagyon sok rossz dolgot láttam már életemben és sok mindenkit elveszítettem.-lesütöm a szemem és hangos sóhaj szakad fel valahonnan mélyről. Szinte érzem a keserű ízt, amit magával hoz abból a belső sötétségből. A félelmeim legjavából. –És mióta te és a nővéred megszülettetek próbáltam elhitetni magammal, hogy nektek majd nem kell mindezt átélnetek. Meg akartalak óvni benneteket.-oldalra sandítok és a zöld szempár olyan áhítattal méricskél engem, mintha csak a tudatalattimat szugerálná és kényszerítene, hogy kimondjam azt az igazságot, amit még magam elől is elhallgatok.-Vagy csak rettegek, mert minden egyes alkalommal mikor Sam és Jen elmennek megoldani valamit és úgy köszönnek el Liatól, hogy tudják, talán sosem térnek vissza.-megremegnek az ajkaim.-Elbúcsúznak tőle, anélkül, hogy kimondanák.-párás felhőn át meredek a fiamra, miközben újabb emlék képe tör magának utat az elmémbe. Miután Lia cirka kilenc hónappal az ikrek után napvilágot látott, nem állt meg az élet. Jen is hamar belerázódott az anyaságba, hisz volt ideje Charliékon gyakorolni. De ő amellett, hogy anya lett, vadász is maradt. Mai napig tisztán emlékszem arra a válaszra, amit a 'Miért?' kérdésemre adott.

„Mert ha mi nem megyünk, akkor megy Dean. Neked pedig szükséged van rá. Ha elveszíted, beleroppansz, az ikrek pedig nem nőhetnek fel szülők nélkül. Ne érts félre, sosem kívánnám, de inkább 'csak' Liana árvuljon el, de Charlienak és Henrynek szüksége van rátok."
Emlékszem, könnyes volt a szeme, ahogy ezeket a szavakat mormolta elém. Aztán ahogy azt kérte, ha bármi történik velük, csak viseljük gondját a kislánynak, elcsuklott a hangja. Akkor állt előttem először megtörve a mástól szarkazmusának és nárcizmusának egyvelegéből kovácsolt pajzs mögé búvó boszorkány. Akkor volt először igazi anya. És a kérés már akkor is felesleges volt. Akkor megszületett a kimondatlan ígéret, amiről a Winchester fiúk máig sem tudnak, s ami közelebb hozott minket is egymáshoz.

-De te nem mész el.-Henry hangja ránt vissza a valóságba.
-Nem.-mosolyodom el kényszeredetten és elfogadom a felkínált zsebkendőt, amit felém nyújt.-De nem is értem, hogy jutott apád eszébe, hogy lőni tanítson téged.-rosszallóan csóválom meg a fejem.-Mi lesz a következő? Hogy Charlie-t ülteti be az Impalába?-fintorodom el és ahogy oldalra nézek látom, hogy a gyerek kérdésre nyitná a száját, de megelőzöm.-Tudod csak azért nem tetszik ez az egész, mert elég a többiek miatt aggódnom. Rengeteg álmatlan éjszakám van, vagy rémálmaim arról, hogy embereket látom meghalni. Embereket, akik fontosak nekem, akiket szeretek.-tekintetemet nem szakítom el az övétől.-Samet, Jent, Liat, apádat, téged vagy Charlie-t és..

-Akkor olyan vagy mint Molly.-vág közbe mosolyogva én pedig felvonom a szemöldököm.
-Mi?
-Olyan, vagy mint Molly Weasley, mikor nem tud elbánni a mumussal és látja a többieket meghalni, mert attól fél a legjobban. Látja Bill-t, Fredet, Ront, Harry-t, Ar..
-Ez nem is volt benne a filmben!-mondom és mire megkérdezném, hogy mégis honnan szedte, elnevetem magam. Ő pedig fogalma sincs min,de velem együtt nevet.-Meg kell mondanom Jennek, hogy fejezze be a Harry Potter kötetek esti-mesekénti felolvasását.-rázom meg a fejem és nem tudom abbahagyni a mosolygást. Nem azért, amit mondott, hanem mert be kell látnom mennyire igaza volt. Az izgága, anyáskodó Mollyban és bennem ez a közös vonás. Mindketten rettegünk attól, hogy elveszítjük a szeretteinket.
-És még vörösek is vagytok.-teszi hozzá, mintha a gondolataimban olvasna, pedig csak azt latolgatja, hogy mennyire illenék én a Weasley családba. Kétségtelen, a banya ráragasztotta a varázslóimádatot, ha már a saját lányával olyan csúfosan megbukott. Lia inkább amolyan vámpír-vérfarkas párti lett. Ennek Sam kimondottan örülni fog. Vagy nem?-De te nem vagy olyan kövér.-kacag mellettem a fiam és a szemében m,ég mindig őszinte csodálat ül.
Igaza van. Már nem csak abban,. hogy nem vagyok olyan kövér. De annak ellenére, hogy nincs varázserőm, nekem is van egy belső félelmem a családom és a halál találkozásáról.
Jobban mondva, bennem is él egy kis Molly Weasley.