Supernatural Stories//Odaát Novellák

Silent killer By: Sophean

(Dean Winchester angst, spoiler minimálisan a második évad végére, de mégsem (???))

-Jól vagy?-kérded halkan, majd magadhoz húzol, mintha csak attól félnél eltűnök mielőtt
válaszolhatnék. Kezed a derekamon pihen, tekinteted pedig mélyen az enyémbe fúrod. Arcomon
érzem sóhajod forró levegőjét. Szádat szóra nyitnád, de megelőzlek.
-Igen, jól vagyok.- hazudom. Egy ideje már lappang bennem valami, valami ami belülről emészt
fel. Belülről mar szét. Nem betegség, sokkal rosszabb. Valami amit nem vagyok képes szavakba
önteni. Valami, ami összetör.- Jól vagyok. - ismételtem meg kijelentésem és mosolyt erőltetek az
arcomra, csak hogy ne tűnjön fel, nem az igazság az, amit hallasz. Bár annyiszor hazudtam már ezt,
hogy lassan én is kezdem elhinni. Félmosolyra húzódik a szád és megölve közöttünk azt a néhány
milliméteres távolságot, még szorosabban ölelsz magadhoz. Fejemet a válladra hajtom. Bőröd melegét felsőd anyagán keresztül is érzem. Mozdulsz. Karjaidat ezúttal keresztezed hátam mögött és újra csípőmön állapodsz meg.
Csend. Túl mély. Túl fájdalmas. Túl ordító csend. A kimondatlan szavak itt cikáznak a levegőben,
mégis mintha nem volna mit mondanunk egymásnak. Mintha minden jó lenne ebben a
pillanatban úgy, ahogy van. Pedig mindketten tudjuk, hogy ez nincs így.
Valamiféle aggodalomhullám söpör végig a testemen és tudatom legmélyére érve beindít valami
riasztót, ami csak ezt mantrázza: TÖRD MEG A CSENDET! TÖRD MEG A CSENDET! TÖRD MEG A CSENDET!
Mozgolódni kezdek karjaid közt, majd kis idő múlva kibontakozom az ölelésből. Tekintetem az
arcodra téved, majd elvész abban a veszettül szép zöld szempárban, melyben van valami
borzongató. Valami megtört szenvedés. Egy vörös tincset kisöpörsz az arcomból.
-Szeretlek.-suttogom alig hallhatóan, mintha csak félhetnék, hogy e szó hallatán köddé válsz.
-Én is szeretlek.-mosolyodsz el újra. Szemedből eltűnik minden fájdalom, mielőtt becsukod. Fejed kissé oldalra biccentve közeledsz felém és én is hasonlóképp teszek. De mielőtt ajkaink találkozhatnának...

Felébredek.

Egy villám fehér fénye világítja be egy pillanatra a sötét szobát. Csak épp átfut a helyiségen és
kiszökik a küszöb alatt. Csak jött és ment. Mint te.
Az esőcseppek vad kopogását hallom. Dörgés. A vízcseppek tánca folytatódik.
Gyorsan cikáznak lefelé a hideg üvegen, szinte egymással versengve, majd halálukat lelik az
ablakpárkányon.
Tekintetem beleréved a félhomályba. Csak bámulom magam mellett az üres helyet az ágyon.
Kirajzolódnak a takaró és a párna körvonalai. Csak egyszerűen üres. Mint én.
Már nem vagy itt. Mégis miért lennél? Nem vagy mellettem, de ezt hagytad magad után. A kínzó
űrt. Már sok idő eltelt azóta.
Nem vagy itt, de mégis itt vagy. Itt vagy a falakon suhanó árnyakban, a levegőben, az
esőcseppekben, a képeken. És halkan belopózol az álmaimba. Az agyam rejtett zugaiból előhozod a
legszebb emlékeimet és mintha csak egy kazetta lenne, amit egy videólejhátszóba teszel,
megnyomsz egy gombot és elindítod. Végigjátszol minden közös emléket a képkockákon, közben
képről képre újabb szilánkot hagysz a szívemben. Tönkreteszel bennem valamit, ami
kétségbeesetten próbálna menekülni. Csak nincs hová. Minden egyes másodperccel veszít erejéből
az ami életben tart. A remény.
És nem áll meg a filmem.. a filmünk. Jön. Jön a legszebb jelenet. Szinte sorsszerűen.
De a régi lejátszó hangosan kattan, majd füstölve köpködi ki a filmszalagot és eltűnik.
Se kép se hang. Tönkrement emlék. Fájdalom. Csak ez marad belőle. Csak ez marad belőled.
Eltűnsz. Magaddal viszel minden szépet, jót és egyszerűen eltűnsz. De itt hagysz valamit.
Az emlékedet.
Beleégeted a belsőmbe, hogy véletlenül se vesszen el. Soha.
Hajnali kettőt mutat az órám. És bevillansz. Mozdulatlan vagy és fehér. Hideg. Mosolyogsz. Mintha
álmodnál.
Álmodnál néha rólam? Álmodnál a múltunkról? Vagy valaki egészen másról? Valakiről aki jobb?
Szebb? Okosabb? Csinosabb? Tudod, valaki olyanról, aki nem én vagyok? Álmodnál arról hogy
elfelejtesz? Vagy elfelejtenél? Elfelejtenéd milyen ahhoz tartozni aki szeret?
Ha lehetne..
Én nem. Nem felejtek. Nem felejtelek.
Természetemből adódóan, mindig eltúloztam a dolgokat. Túlságosan akartam valamit és ha
megkaptam, szinte anélkül szaladt ki kezeim közül, hogy élvezhettem volna.
Ahogy te is.
Mert ez akkor is így volt. Kerestem valakit. Akartam valakit. Szükségem volt valakire. Aki
megvéd, aki támaszt nyújt, aki segít. Valakit aki megvéd.. Önmagamtól.
Valakit akinek több lehetek egynél a sok közül.
Akkor jöttél te. És mint szükséges volt elkerülhetetlen módon beléd szerettem. Helyet fúrtál
magadnak a szívemben és birtokolni kezdted azt. Irányítottál és irányítottalak.
Szerettél. De szép lassan fertőztél.

Dean Winchester, te voltál a remény.

De ami engem erősebbé tett, téged gyengített. A hazug szavak, a titkok, a tettek, az idő..
Észre sem vettem, hogy szaladt el tíz év.. Pedig rövid időnek tűnt.. Esküszöm.
Észre sem vettem, mit tettél. Én voltam a vak és nem láttam.
Nem láttam, amit tettél. Értem.

Mi lett a vége?

Kín, fájdalom, sötét. Pokolkutyák.

Miért nem mondtad el Dean? De.. Egyáltalán miért tetted meg?
Mert azt gondoltad boldogabb leszek?
Nem.

Ezzel csak örök béklyóba zártál Winchester. És valahol, félúton ezt te is tudtad.
Ez volt, ami felemésztett téged.
És a remény, hogy lesz majd jobb is.

De minden az én hibám volt! Csak az enyém. És a reményemé.

Valójában a remény a csendes gyilkos.
A remény. Ami hallgat. Ami nyugszik. Amit elvittél magaddal.
Ami ott van veled.

Szinte látom, ahogy szenvedsz. Ott lenn, a pokolban.
És ott áll ő. Hanyagul, zsebre dugott kézzel.
Üvöltésed elnyomja a halk kacaját.
Crowley végigpillant rajtad, majd félvállról odaveti.
-Leróttad a tartozást Winchester.

Könnyek folynak végig az arcomon, ahogy hangosan felzokogok.
Mióta nem vagy, egy démon sem jelenik meg nekem. Sehol.
Mert mind tudják.
Nekem már nincs lelkem, amit adhatnék érted.