Supernatural Stories//Odaát Novellák

Carry on my wayward son By: Sophean

 (Hát úgy éjfél után négy perccel. Vagyis már utólag, de Boldog SPN napot.És nem.. Nincsenek szavak.  J2 oneshot, nincs spoiler.)

"Carry on my wayward son,There'll be peace when you are done.Lay your weary head to rest,Don't you cry no more. "

Ismerős dallam csendül fel valahonnan a közelből.

Valahonnan abból az irányból, ahol a hangtechnikus foglalatoskodik a nyers anyagokkal.

Ahogy oda nézel, csak azt látod, hogy a srác, akit nemrég vettek be a stáb tagjai közé, a gépe fölé hajol és mosolyog. Mellette pedig ott áll Jared, akinek az ábrázata ugyanúgy jókedvet tükröz.

Kétségtelen, ismét ők kérték.
Mint minden évben.

Egy nap csak arra eszmélsz, hogy az egyik pillanatban még dolgozol, a következőben pedig már megáll az élet, és vele együtt te is bele fagysz a pillanatba.
Mint körülötted mindenki.

És ahogy újra megszólal a már milliomodszor hallott 'himnusz' a kulisszák minden szegletében elhelyezett hangszórókból, valami elpattan benned.

A hideg futkos a hátadon, libabőr telepszik a kezeidre és átjár az a fura érzés. Pont, mint előző évben.

És, ahogy előtte abban a tizenegyben is, amit ezeknek a fantasztikus embereknek köszönhetsz.

Pedig nem vagy más, csak egy egyszerű sminkes. Egy apró fogaskerék, a hatalmas gépezetben, mely hátán hordozza a csodát, aminek mától számítva, már tizenkét éve része vagy.

Nem is igazán gépezet. Sokkal inkább család. Egy óriási család, aminek tagjai most mind ott állnak szétszóródva az egyik felállított díszlet előtt és várnak.

Pedig nem lesz felvétel, hisz tudod. Nem rohamozott meg senki az utasításokkal, mint általában.
Nem lesz felvétel, de egy operatőr mégis ott áll készenlétben, a háttérre irányított kamerával.

Amikor pedig úgy döntesz, közelebb lépsz, a Kansas nagy slágerének utolsó akkordjai még mindig visszhangzanak az emberekkel teli, mégis néma teremben.

Ismét borzongáshullám fut végig testeden, ám ezúttal nem csak te vagy az egyetlen 'áldozat'.

Ahogy végigtekintesz a helyiségen, s a kollégákon akikkel együtt van szerencséd munkálkodni azon, hogy ez a sorozat egyre jobb és jobb lehessen, mind egy szálig ott vannak annak az érzésnek a hatása alatt, amit egyikőtök sem tud megmagyarázni.

Minden asszisztens, minden író, minden statiszta, jelmezes, fodrász, futár vagy díszletrendező.
Még a színészek is.

Most ők sem adják magukat. Most nem. Most ők is várnak. Feszülten és figyelmesen, mint azok a gyerekek karácsonykor, akik reménykednek, hogyha elég szemfülesek lesznek megleshetik a mikulást, amint ajándékot tesz a fa alá, ezért egész éjjel ott gubbasztanak a lépcső tetején a sötétben és várnak.

Csak most a pocakos, szakállas emberke helyett Jared és Jensen vonul be helyszínre, és mindenki rájuk függeszti tekintetét.

Te pedig nem tudod mi lesz, ahogy más sem. Eddig sosem volt ilyen. Készülnek valamire? Vagy csak mindenki előtt akarják felolvasni a kezükben tartott script sorait?

Jensen megköszörüli a torkát és végignéz a népes társaságon. Szinte látod, ahogy ködös elméjében végigkúszik a gondolat.
-Már tizenkét éve.-megmosolyogtat, ahogy hallod ajkai közül felszakadni,az arcára kiülő ámulatot.

A férfi megrázza a fejét, aztán a mellette állóra vezetve tekintetét elneveti magát.
Mintha olyan zavarban lenne, ahogy eddig soha nem volt.
(Még akkor sem, mikor kellett volna.)

-Ami azt illeti.-Jared hamar átveszi a szót társától, de ő sem jut sokkal többre. Te pedig valahol mindenki mással együtt, megérted miért.-Mi csak meg akartuk köszönni Nektek az eddigi kitartó munkát és kitartást, amivel az elmúlt évek során segítettetek minket..-A Sam Winchestert alakító színész is elakad a mondat közepén, s mindhiába a kezében pihenő papír sincs segítségére abban, hogy megtalálja önmagában azt, amit kifejezni szeretne.

De te érted. Ahogy a többiek is körülötted. Legalábbis a hirtelen támadt suttogásokból erre következtetsz.

Köszönetet akarnak mondani. Mindenki. Minden apró láncszem, ebben a szoros kötelékben. Meg akarják hálálni, éppúgy, mint ahogy azok tették az imént,(vagy legalábbis megpróbálták,) akiknek ők is mindent köszönhetnek.
Akik elindítottak mindent.

A Winchestereknek és alakítóiknak.

És te is szeretnéd. Meg akarod hálálni a lehetőséget, amit a sorozattal együtt kaptál. Meg akarod köszönni a második családod.

De a hangod elvész a tömegben, és a megteremtett belső kis káosz elnyel minden mást, ez pedig nem baj.

Nem tudod hogyan, de egy idő után csak arra eszmélsz, hogy a díszletbe kászálódva öleled magadhoz egyik srácot a másik után. És minden erődből próbálod az összes érzelmet belesűríteni abba az apró gesztusba, hisz tudod, van, amit nem lehet egyszerűen elmondani és a frappáns mondatok néha mit sem érnek.

Mert Ők ez alatt az idő alatt sokkal többet adtak neked, mint amennyit egy "köszönöm"-mel meghálálhatnál.