Supernatural Stories//Odaát Novellák

Broken wings By Sophean

(Sam Winchester oneshot, spoiler a 8.évadra vonatkoztatva)

Csak a csend. Ennyi maradt. Ott van mindenütt. Körülölel. Más nincs. Pedig lennie kellene.
Lenne. Van is. De nem akarom. Azóta nem.
Pedig már hónapok teltek el. Hosszú hónapok. Bár jobb esetben ez az idő számomra csak a másodperc töredéke kellene legyen. Már nem számít. És előtte sem számított, hisz én is csak egy voltam. Egy azok közül a feláldozható dróton rángatott bábuk közül ott fent a nagy trón körül. Csak egy jelentéktelen glóriás, aki vakon követte az önjelölt úr hatalmát. Egy naiv angyal, aki hiszékenységéért hatalmas árat fizetett.
Van a mondás, miszerint mindenki utólag okos. Én is csak a történtek tudatában gondolom végig mit kellett volna tennem akkor. Vagyis még azelőtt. Mikor Castiel a segítségemet kérte. Mikor vele kellett volna jönnöm a Földre. Azt hiszem, ha megtettem volna, most minden más lenne. Vagy talán csak nem hajszolnám szép lassan pusztulásba ezt a testet.. Talán nem..
-Lexa?-halk hang töri meg a beálló csendet, s ahogy felpillantok mélázásomból a fiatalabbik Winchester alakját látom belépni a szobába. A villanykapcsolóért nyúl és másodperceken belül fénnyel árasztja e az apró szobát. Zavarja a szemem, de nem szólok. Kósza pillantást vetek a magas alakra, s gondolataim megvadult filmszalagként pörgetik elém az emlékeket arról a napról, mikor az ifjú vadász teljesen megbabonázott. Aznap, mikor mind elbuktunk.
Én meg ott voltam egyedül,erőtlenül. Ő pedig mellém állt és nem engedett el többé. Pedig annak előtte sosem találkoztunk, mégis tudta, ki vagyok. Ez nyilván Castielnek volt köszönhető.
Nem tartozott nekem semmivel, sőt mindannak ellenére, hogy neki nagyobb szüksége volt segítségre, mégis én voltam az akit.. akit.. rávett, hogy beleszeressen.
-Mi az ott a kezedben?-kérdem rekedtes hangon, félrebiccentett fejjel a furcsán nagy, kissé hajlított csepp alakú csomagra meredve, miután elmaradt a beszélgetésünk már szokásos „Bejöhetek?" és „Már megtetted!" része.
Sam a kezében tartott tárgyra pillant, mintha csak meg akarna bizonyosodni róla, hogy még mindig a birtokában van, és bár kissé habozni látszik, ahogy odalép az ágyhoz majd leülve lábaim elé helyezi az említett tárgyat, már tudom, ez volt az egyetlen dolog, ami miatt úgy döntött meglátogat.
Az utóbbi napokban nem voltam túl kedves. Ami azt illeti bőbeszédű sem. Jó néhányszor inkább csak úgy tettem, mintha nem is figyelnék rá, hátha hamarabb eltűnik, és tudom, ez fájt neki. Nekem is. Mert minden egyes kimondott szava itt visszhangzik a fejemben és tudom, nem őt kellene büntetnem a bukásomért, de mégis ezt teszem.
-Ajándék.-halvány mosollyal az arcán közelebb tolja a színes papírba burkolt furcsaságot, és illedelmesen vár.
Még egy kósza pillanatra összekapcsolom tekintetem a vadászéval, majd lassan, a hajtások mentén kezdem kicsomagolni a meglepetésem. Ahogy néhány pillanat múlva láthatóvá válik az előttem fekvő tárgy, kezem megfagy a mozdulatban. Ajkaim elnyílnak, ahogy eleresztem azt a halk nyikkanást, amitől némán felrobban a levegő.
-Ezek..-nem tudom befejezni a mondatom, ehelyett inkább halkan kacagva simítok végig a puha tollakon, melyek kikandikáltak a csomagolóanyag alól, mintha csak visszaigazolást várnék tőlük gondolatom igazára.
-A sajátjaid helyett. -Sam anélkül szabadítja meg a papírtól a pánttal ellátott szárnyakat, hogy erre kértem volna, csupán látja, hogy én ugyanúgy megrekedtem félúton a cselkedetben.
Emlékszem egyszer láttam egyet egy ilyen díszt egy kirakatban, és meg is jegyeztem, hogy az emberek ilyennek látják a szárnyainkat? Vagyis jobban mondva ilyennek képzelik őket? Ugyanakkor eltekintve a méret és alakbeli különbségektől az a gesztus, mivel a testvérpár fiatalabbik tagja meglepett pont olyan váratlanul ért, amennyire jóleső érzéssel töltött el.
Ahogy kinyögöm azt a köszönömöt, ami jelenleg egyetlen értelmes szóként volt képes elhagyni ajkaimat, Sam karjaiba vetetem magam, ő pedig úgy szorít magához, mintha félne elengedni.
Én nem tudom mit mondhatnék, csak magamba szívom az illatát, aztán szép lassan kibontakozom az ölelésünkből.
-De azért azt ígérd meg, hogy ezekkel nem próbálsz meg elrepülni.-neveti el magát, mondandójában mégis a humoron kívül ott ült a keserű kis tény, mely ezek szerint már megrémítette. Legalábbis azt hiszem. S mintha ezzel megtört volna a jég. Talán csak erre volt szükségem.
És ahelyett, hogy válaszolnék, inkább csak kezeim közé veszem arcát és magamhoz húzva csókolom meg életemben először. És abban a csókban próbálok meg ígéretet tenni nem csak arra, hogy nem használom majd őket repülésre, hanem arra is, hogy maradok.
Arra, hogy soha többé nem megyek el.