Supernatural Stories//Odaát Novellák

Painless

(Dean Winchester angst, nincs spoiler)

  -Ho-hoznál egy pohár vi..vizet?-erőtlen hangja ránt vissza a valóságba. Ahogy rápillantok, a meggyötört arcból kettő táncol szemeim előtt. Fáradt vagyok. Megrázom a fejem, hogy a furcsa képet elhessegessem, majd jobban megnézem őt. Falfehér arc, beesett, lila karikás szemek, cserepes ajkak. Szája szélére egy csöppnyi megalvadt vér száradt. Vörös haja, mint fénytelen, színevesztett szénaboglya terül szét körülötte a párnán.

A takaró csak félig fedi pizsamába bújtatott mellkasát, s így látom, hogy ott szorongatja mindkét kezével a nyakában nyugvó lánc medálját. A jegygyűrűnket, melyet már nem képes viselni. A nemesfém karika, már egyszerűen leesik lesoványodott ujjáról. Így csak ez a megoldás maradt. Mert nem volt hajlandó megválni tőle.

Már régóta ebben a nyomorúságos állapotban van. Alig tudja a szavakat kipréselni magából.
Nem tudok hozzászokni a gondolathoz. Pedig már régóta tudom. Minden csak idő kérdése volt.

Az átok, mely védte azt a régi kriptát.. Az átok, ami akkor szállt rá, mikor megérintette az ajtót.
De mondtam neki, hogy ne tegye! A rohadt életbe!
Túl erős volt ez a szar. Túl erős ahhoz, hogy bármi legyűrje. Még a Kárhozottak Könyve sem bizonyult elégnek ellene, pedig az, hogy Jen képes volt félretenni a családi gyűlöletet, csakhogy idehívja Rowenát..
De nem volt elég.
Cas vagy Crowley? Oh nem. Egy szárnyas és egy démon itt már rég kevés. Ezt már akkor is sejtettük, de még nem halt meg a remény. Csak haldoklott.
Mindent megpróbáltunk. Ellen-átkok, varázslatok.

Én a leghalványabb esélyt sem adtam volna neki de Sam erősködött, hogy vigyük el Ginát az egyik régi ismerőséhez. Valami orvosféle volt a pasas, a sokat látott fajtából, de a válasz az volt, amire mind számítottunk. Ehhez hasonlóval még sosem találkozott.

A belső szervek mintha szép lassan felemésztenék önmagukat. És ez kibírhatatlan fájdalommal járt. Nem csak neki. Nekünk is.

Fogyatkoztak a lehetőségek. És a mód a gyógyulásra lassan pont annyira távolinak és elérhetetlennek bizonyult, mint a felettünk elterülő égbolt.

Elért abba az állapotba, amit az orvosok csak úgy hívnak: végső fázis.

Kezdem elveszíteni az irányítást. Egyáltalán nem akarok erre gondolni. Észrevettem, hogy az utóbbi napokban egyre csak romlott az állapota. Ez pedig mindannyiunkra ugyanúgy hatással van.
Mindenki kikészült. Szinte egyenként emésztett fel minket ez az egész. Mindenestül.

-Persze szívem nem probléma.-felállok és megszédülök kissé, de próbálom kizárni a tényt, hogy nincs már bennem erő. Lassú, vontatott mozdulatokkal veszem a kezembe az éjjeliszekrényen lévő poharát és fürdőszobába sétálok vele.

Ahogy kilépek az ajtaján a köhögés és nyögései végigszántják a bunker minden folyosóját. Biztos vagyok benne, hogy Sam és Jen is hallotta a konyhában. Egy másodperc feszült némaság ereszkedik ránk, aztán újabb roham tépi darabokra a csendet. Minden egyes köhögésnél hallatszik az az iszonyatos fájdalom, ami átjárja a testét. Mi tényleg minden tőlünk telhetőt megteszünk, de már tudom mi vár ránk. És tudom mit kell tennem.

Már tervezem egy ideje, de egyszerűen nem bírom tovább nézni a szenvedését. Egy kis üvegcsét markolok meg reszkető kezemmel, amit a zsebemben tartogattam már egy ideje. Gináé. Fájdalomcsillapítók. Az a kuruzsló adta neki, akihez elvittük. Nem emlékszem már a gyógyszer nevére, csak kibogozhatatlan orvosi firka áll a sárga műanyagra ragasztott cetlin.
Amit mégis tudok, hogy...hogy mi a.. mi a hatása.

Halálos.. Nagy mennyiségben.
Fájdalommentes halál, amiről mind álmodunk. És ami ebben a mondvacsinált, kényszer hozta szakmában a legritkább.

Megtöltöm a poharat vízzel és beledobom a gyógyszereket.A fejem zakatol, s benne villámként cikáznak a gondolatok. Egész testemben remegek és jeges borzongás kúszik végig a gerincemen.

A csap szélére teszem a poharat, melyben lassan fehér szemcsékké olvadnak a pirulák.
A mosdókagylóra támaszkodom és hagyom, hogy az első könnycsepp lefolyjon az arcomon.
Mielőtt átadnám magam a feltörni készülő zokogásnak felemelve fejem a tükörbe nézek és undorodom magamtól, de mélyen magamban azt kívánom, bárcsak minden körülöttem tizedannyira tiszta lehetne, mint a tükörképem.

Hezitálok egy kis ideig, majd tudatom legmélyére ereszkedve halk hangot követek és egy foszladozó, végtelenül sötét szálon indulok el, s felmérem készülő tettem következményeit.
Ginára gondolok. Óriási fájdalmai vannak.

Patakokban folynak a könnyeim és azt hiszem ő is hallja, hogy sírok.

De tudom, hogy nincs esély a felépülésre. Semmi sem vár a jövőben csak a fájdalom és a szenvedés.
Meg kell tennem. Nem bírom tovább nézni a gyötrődését.

A pohárért nyúlok, s az majdnem kiesik a kezemből, hogy halálát lelve szilánkokban távozzon a lefolyón, de gyorsabb vagyok.

Ő odakint újra rohamot kap. Én pedig egyetlen szót ismételgetek motyogva, mintha eljutna hozzá.

-Sajnálom.-szipogok, majd könnyeimmel küzdve iszom ki a poharat.