Supernatural Stories//Odaát Novellák

I'm here

  

(Dean Winchester angst, minimális utalás a 7.-8. évadra)

Hangos nyögés kíséretében nyúlok a dübörgő basszussal csöngő telefonomért.
A motelszoba sötétítővel takart ablakán nem igyekszik áttörni a napfény. Még hajnal van. Ha vissza érek Kansasbe esküszöm kinyírom Samet. Miért nem bír emberi időben hívni? Különben is mi mondanivalója lehet? Már megtárgyaltuk, hogy végeztem az üggyel. Az a szellem csak rutinmunka volt. Még jó, hogy nem rángattam ide.
De megbeszéltük, hogy reggel, ahogy felkelek beülök a kocsiba és hazamegyek. Mi lehet ilyen fontos? Talán Kevin megint ki tudott valamit olvasni a táblából? Bár mindez nem érne rá még pár óráig?
-Mit akarsz ilyenkor?-rakom a fülemhez a készüléket, miután elhúztam a zöld nyilat a képernyőn. A vonal túlsó végén halk recsegést hallok, de semmi reakció.-Haló?-szólok bele erőteljesebben, s néhány másodpercet várok, de a válasz ezúttal is elmarad. Magam elé húzom a készüléket és néhányat pislogok, hogy fáradt szememet ne zavarja annyira a fény. A mobilon ismeretlen szám virít, én pedig fejcsóválva bontom a vonalat.
Épp visszadobnám az éjjeliszekrényre a kezemben lévő tárgyat, mire az újra csörögni kezd, s ugyanaz a néhány számjegy táncol a kijelzőn. Ujjam kissé hezitálva, de a zöld nyílra helyezem.
-Na idefigyelj te kis..-épp belelovalnám magam a káromkodásba, csakhogy annak, aki az éjjel kellős közepén játszadozik velem elmenjen a kedve a szórakozástól. Frappáns kis monológom, mely a pillanat tört része alatt állt össze a fejemben mégis kimondatlan maradt. Ezúttal nem csak a csend volt válasz.
-Én vagyok.-lágy, ismerős hang hatol elmém legmélyére s a szívem kihagy egy ütemet.
-Nem.-nyögöm halkan. Ez nem lehet.
-Itt vagyok az ablakod előtt.-suttogja, s ez az egyetlen mondat pont olyan hatással van rám mint egy ütés. Egy ütés, ami minden levegőt kiszorít a tüdőmből. Tudom, hogy ez nem igaz. Nem lehet itt. S amennyire tisztában vagyok a lehetetlen súlyával, annak ellenére ülő pozícióba tornázom magam és az ablakra pillantok, melyen semmi nem vet árnyékot. Nincs kint senki.
Épp szólásra nyitnám ajkaim, de mintha a gondolataimban olvasna, pont mint annak előtte. Pont ugyanúgy válaszol most is a kimondatlan szavakra.
-Nem hiszed el? Gyere és nézd meg.-megrázom a fejem és ökölbe szorítom a kezem, tekintetem igyekszem szép lassan elvonni az ablakról, de szavai újra betöltik a teret.-Gyerünk kelj fel!-finoman utasít, mint régen. Mikor épp késésben voltunk, de én még mindig az ágyban feküdtem. Akkor mindig lerángatta rólam a takarót, sőt megesett, hogy szó szerint lelökött a matracról. Mindig is volt benne elég erő hozzá. De most egyedül vagyok, most nem mondhatja, hogy..-Emeld fel a segged és nézz ki az ablakon!-hangja intenzívebben és erőteljesebben szól, mint mikor egy kisgyerek a sokadik figyelmeztetés után sem rak rendet a szobában, de még nem akarsz kiabálni vele.-Nincs bőr a képeden?-szól, s halk, finom gyöngyöző kacaja tör át a telefonvonalon. Belefájdul a szívem.
-Én nem..-nem tudom mit mondjak, és idiótának érzem magam. Talán mert az is vagyok.
-Pedig azóta is láttalak meztelenül.-pillanatok alatt vált témát nekem pedig szinte meghökkenni sincs időm rajta.-Láttalak felöltözni és levetkőzni. Milyen érzés?-s mint előző kérdése után nem, most mintha tényleg választ várna, hisz nem szólal meg.
-Mégis mi?-bököm ki végül.
-Nem vagy egyedül. Itt vagyok kint.-hangjában a magány érzése csendül fel, s valahol mintha a várakozás és keserűség váltakozna benne.-Kelj fel és nézz ki az ablakon! Itt vagyok és rád várok, hogy végre találkozzunk.-borzongás fut végig a gerincemen, s nem bírom kontrollálni magam. Tekintetem ismét a függönyre téved, mely mögött még mindig nem áll senki. Az ablak mellett pár centire álló ajtóra nézek és egy pillanatra végicikázik agyamon a gondolat. Egész biztos, hogy bezártam?-Nem foglak bántani.-a szavak olyan játszi könnyedséggel hagyták el ajkait, mintha tényleg igyekeznének meggyőzni.-Még mindig nem vagy az ablakban?-ezúttal a csalódottság enyhe árnyalata játszott a hangjában, aztán úgy szólalt meg.. olyan könyörgőn, mintha csak ez tartaná már vissza a sírástól. Hangja minden szó végén csöppet elcsuklott és esküszöm szinte láttam magam előtt az arcát.-Szépen kérlek gyere ide! Látni akarlak!
-De..
-Nem kell félned.-egy másodperc múltán újra megismételte önmagát, minden egyes szavának erős nyomatékot adva.-Nem kell félned!
-Nem vagy..-hatalmas erőfeszítés kellett hozzá, hogy próbáljam kinyögni a szavakat. Összeszorított szemekkel ülök az ágyon és olyan erővel markolom a készüléket, hogy kezemből lassan kiszökik a vér.
-Itt vagyok az ablakod előtt, gyere nézd meg! Hidd el itt vagyok!-szinte esdekel.Én pedig nem tudom meddig leszek képes ellenállni neki. Nem tudom.-Nem hiszed el? Pedig tudom, hogy látni akarsz!-már hogyne akarnám? Szinte minden éjjel ezt kívánom mióta..-Rajtad múlik!
-A rohadt életbe!-ingerülten rúgom le magamról a takarót és az ágy szélére tornázom magam. A nemrég hallott kuncogás ismét megtölti a gondolataimat. Pont mint régen. Mint mindig, mikor már tudta, hogy zöld utat kapott. Aztán néhány pillanat múlva ismét megszólal a vonal túlsó végén.
-Kövesd csak az utasításaim!-minden szőrszál feláll a kezemen, ahogy a következő szavait kimondja, s mintha tényleg látna..-Állj fel!-nem mozdulok. Még mindig nem tudom elhinni, hogy bármi is igaz lehet ebből az egészből. Túlságosan..-Mondom állj fel!-szikrányi türelmetlenség. Ez van a mondandóban, a lábaim pedig önálló életre kelnek. Ahogy felállok körbenézek de a szobában semmi nem változott, mégis mintha tényleg nem lennék egyedül.. Mintha figyelnének.. Talán..-Most lépj az ablakodhoz!-ismét habozok egy pillanatra, mikor folytatja.-Ne félj nem bántalak, gyerünk!-megindulok, de fejemben motoszkálni kezd a gondolat. Minél többször említi azt, hogy nem fog bántani, valahogy mégiscsak azt az érzést erősíti bennem, hogy ennek pont az ellenkezője áll szándékában.-Itt vagy?-kérdi, mikor már csak az a vékony, sötét anyag választ el az üvegtől.
-Igen.-sóhajtok.
-Még mindig nem hiszel nekem?-hangja mintha közelebbről szólna, de ezt elkönyvelem az elmém bolondos, csúf játéknak. Mert nem lehet.
-Nem hiszek.-hangja suttogássá halkul.
-Húzd el a függönyt!-mondja, s én mégis félúton megállok a mozdulatban. Hangjában ismét a türelmetlenséget hallom, s újra ismétli önmagát.-Húzd el!- hevesen dobogó szívvel, remegő kézzel teszem meg a mozzanatot. Mázsás súly esik le a szívemről. S egy pillanatra már elfeledkezem erről az egész marhaságról, de ismét kérdez, és biztosan tudom, választ vár.
-Mit látsz?
-A parkolólámpánál megvilágított kocsikat.-válaszolom.-Az egyikből, ami az enyém mellett nem sokkal állt meg, egy pár száll ki.-a pár szó talán túlzó kifejezés a bizarr együttesre. Csak egy részeges piás és egy alul-öltözött prosti. Rajtuk kívül minden csendes és üres. Így most én akarok nyomatékot adni szavaimnak.-Most az Impalát látom.-mondom.-Az Impalát, aminek az anyósülésén haltál meg abban a balesetben egy éve.-hangosan sóhajtok. Hiába telt el ilyen hosszú idő, még mindig nehezemre esik beszélni róla. De mégis valahol megnyugtat, hogy a volt barátnőm képe mégsem kísért az üvegen túli lidércként, mint az első hónapokban.
-Amikor amiatt a démon miatt elvesztetted az uralmad felette.-ezúttal rideg. Mint a jég, én pedig már tudom. Tudom, hogy ez csak egy rossz álom.
-De te nem vagy sehol.-szavaim útján, ahogy a forró levegő elhagyja ajkaimat, páraként csapódik az ablakra, s a szinte másodpercek alatt keletkezett hidegben libabőrös lesz minden porcikám. Jeges borzongással vegyes aggodalomhullám indul útjára a testemben, ahogy megpillantom a visszacsillanást az ablaküvegen. Kezemből kiesik a telefon, a vonal pedig megszakad. De a következő szavakat már nem a készülékből hallom. Hanem sokkal közelebbről.
-Akkor most fordulj meg!