Supernatural Stories//Odaát Novellák

Absolutely not By:Sophean

(Spoiler a 12.évadra vonatkoztatva.)

(Nem tudom, ki hogy van ezzel de nekem meggyőződésem, hogy Toni Bevell fiának Arthur Ketch az apja, bár lehet, hogy ez emlegetett dolog, csak én nem láttam eddig sehol. Lényegében, csak ebből kifolyólag pattant ki a fejemből ez a kis félperces :) )

Nem tudok aludni. Megint. Csak mereven kémlelem a plafont a félhomályban és hallgatom az esőcseppek tompa kopogását az ablaküvegen. Viszont a megszokott zajba belevegyül az a halk szuszogás, ami jelt ad arról, hogy legalább őt elnyomta az álom. Azt hiszem máskor mosolyognék elgondolkodva azon, hogy vajon ennek a csöppségnek az elméjében milyen kusza és csodálatos utópiák születhetnek minden egyes éjszaka, de most nem.
Most éppúgy, mint minden ilyen alkalommal csak gondolataimat sorra szedve repítem magam vissza azokba az időkbe, mikor minden elkezdődött. Jobban mondva inkább azokba, ahol minden pusztulásnak indult.
Hisz amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is Arthur Ketch felégetve maga mögött mindent, de csak épp annyira, hogy néha-néha, ha kedve tartja ő visszaköszönhessen mikor alkalma nyílik rá. Én pedig a fejemben kongó vészharang ellenére sem mondtam nemet neki. Soha.. Csak hagytam, hogy tegye, amit akar.

Mert engem nem ölt meg. Pedig a Kód úgy kívánta. Nem ölt meg, még csak meg sem próbálta, de elérte, hogy én se legyek képes rá. Nem kényszerített rám semmit. Nem adott parancsot. Annál kegyetlenebb volt. Csak szépen, alattomosan szinte várta és engedte, hogy megszeressem.
Én pedig annak ellenére, hogy rohamos gyorsasággal kezdett szétesni az életem próbáltam tudomást sem venni róla, csak mindent ott folytatni, ahol abbahagytam.

Aztán jött Ő,aki egy hibából született, de mégis többet jelentett nekem a saját életemnél. Függetlenül attól, hogy Arthur hallani sem akart róla. Így szép lassan megfogyatkoztak a találkozásaink és eltűntek azok a vágyakozó pillantások is. Múlt az idő, Neki pedig feltűnt, hogy nem teljes a család és házvezetőnő pedig nyilván nem pótolhatja az apafigurát. Így egyre többször jött a kérdés, ugyanúgy, mint ahogy ma este is.
-Hol van a papa?
Én pedig mindig csak annyit mondtam, hogy aludj és álmodj róla, hogy visszajön. Mert egyszer vissza kell jönnie.
Legalábbis Ő hiheti ezt, de én tudom, hogy Arthur Ketch sosem lesz a fiam apja.
Mert ugyanúgy, ahogy neki sem mondta soha senki, nem lenne képes azt mondani a saját vérének sem, hogy 'Szeretlek'. Soha nem.. Majd én mondom helyette is.. Bízom benne, hogy ez elég.. most még.