Supernatural Stories//Odaát Novellák

Love The Way You Lie

-Tudod, talán túl nagy jelentőséget tulajdonítanak ennek a „második esély dolognak."-ujjaimmal idézőjeleket mutogatva nézek a pultos lányra, majd az üres pohár felé bökök. Ő újra tölt.
-Pasi?-kérdi keserűen, s lesüti szemeit, de biztosan látja ahogy bólintok, hisz reagál a néma gesztusra.-Velük mindig csak a baj van.-a rövid hatásszünetben a pultra csapom az ismét üres poharam, ő pedig a mellé tesz egy másikat. Tölt. Felvont szemöldökkel nézek rá, mire elmosolyodik.-Az alkohol a világfájdalom orvossága.- Ez nagy igazság. Megemeli saját poharát, és vár, hogy én is hasonlóképp tegyek. Az üvegedények halkan koccannak össze, s a bár végében egy pasas hangosan felhorkant az asztalon. A lány dühösen megforgatja a szemét, majd egy ősrégi, nyomógombos mobilt vesz elő a pult alól.-Ne haragudj, ki kell paterolnom.-kezdi undorodva, majd mintha el akarna indulni, de megtorpan. Hangos sóhaja szeli át a teret közöttünk, majd visszafordul. Nem tudom, fontos-e, amit mondani akar, vagy csak annyira el akarja odázni a pillanatot, hogy kiebrudaljon egy félájult alkoholistát.-Dobott?-összeszűkíti szemeit, s arca egy pillanatra megrándul. Én pedig nem tudom mit mondjak. Ha azt mondanám, igen, hazudnék. Én voltam az, aki nem maradt. De mit jelent kilépni egy kapcsolatból, ami igazából sosem volt igazi kapcsolat? Csak egy vállrándításra futja, ő pedig elhúzza a száját és sokatmondó pillantással néz rám.-Akkor nyugodj meg. Mindig visszajönnek.-szól, majd eloldalaz, s csak a szavak maradnak utána. A szavak, melyek már nem is lehetnének kevésbé igazak.

Dean Winchester nem tér vissza. Értem már nem.

Olyan bizonytalanul álltam a motelszoba ajtaja előtt, mint soha azelőtt. Pedig már napok óta győzködtem magam. Tudtam, hogy ez az utolsó éjszakájuk itt. Elintézték az ügyet. Reggel újra kocsiba ülnek és ki tudja látom-e még valaha. Azt hiszem akkor az egész csak engem emésztene fel. Utálnám magam, ha nem mentem volna el oda. Gondolataim csak a kocsmabeli jelenet körül forogtak egy héttel azelőttről. Amikor Dean, és én beültünk abba a lepukkant kis poharazóba. Pontosabban szólva nem is az egész jelenet van a fejemben, hanem azok a mondatfoszlányok, amiket akaratlanul is kihallottam egy beszélgetésből.
„Dobnom kéne.", „Ő csak visszatart Sam.", „Nem érdemes ezt tovább ragozni, nincs értelme.", „Sosem lesz közös jövőnk.", „Nem ér annyit."
Pedig épp csak kimentem a mosdóba. Aztán üresen találtam az asztalt, a pultos pedig azt mondta, hogy a srác kiment telefonálni. Amikor követtem egyedül állt a parkolóban. És azóta azt kívánom , bár jött volna akkor egy kocsi, melynek felzúgó motorja minden szót elsodort volna jó messzire tőlem. De nem. Én csak álltam és hallgattam, hogy nem érek annyit. Nem érek annyit, csupán azt a néhány alkalmat, mikor egymás ágyában kötöttünk ki. Röhejes volt az egész helyzet, hisz a kezdetektől tudtam, hogy Dean Winchester ilyen. Mégis fájt. Rohadtul fájt. Rohadtul fáj.
Kezem kinyújtva állt félúton az ajtó felé. Haboztam. Épp azon voltam, hogy hagyom a francba az egészet, mikor Sam magas alakja lépett ki a szobából. Vagyis lépett volna, ha nem állom útját.
-Gina?-nézett rám hátrahőkölve, leplezetlen elképedéssel arcán. Valaki a szobában fájdalmasan ismerős módon visszhangozta a nevemet.-Gyere be.-lépett hátrébb, hogy utat engedjen nekem. Szemét az ágyról felpattanó Dean és közöttem ingatta, majd motyogott valamit arról, hogy elviszi a kocsit és becsukva az ajtót nyomasztó csendben hagyott ott minket.
-Gina.-kezdte bizonytalanul, én pedig kerültem a smaragdzöld tekintetet.-Én..Próbáltalak elérni.-tudom. Talán azért néz ki a mobilom úgy, ahogy. Nem csak a képernyőn húzódnak repedésnyomok. Bennem is.
-Azt mondtad nem ér annyit.-kacagtam fel keserűen.
-Sajnálom.-ez volt az első szó, amit kinyögött a mondatra. Ez volt az első szó, ami mindent megpecsételt és kezdtem egyre inkább undorodni magamtól azért, hogy megfordult a fejemben a gondolat, hogy megbocsátok neki. Talán így lett volna, ha visszakozni kezd, de nem. Ő csak sajnálta.-Ihattam volna pár extra sört, hátha befogom.-egyik kezével zavartan masszírozta a nyakát én pedig már ráemeltem tekintetem. Akkor már mindegy volt.
-Szerintem jó pár extra sört ittál.-közöltem hűvösen.
-Igaz.-biccentett egyet, aztán az idegeket tépő csend ismét ránk talált. Én balga módon még hagytam teret annak a csöpp reményfoszlánynak, melybe köröm-szakadtával kapaszkodtam, ami elhitette velem, hogy helyre lehet még hozni. De ő csak kereste a szavakat és pásztázta a földet, mintha valami érdekeset találhatna a lábunk alatt. Ő volt az, aki nem mert a szemembe nézni.
-Ne aggódj a menesztésem miatt.-szavaim szinte maguktól keltek életre, s utat találhattak hozzá, hisz akkor először nézett rám.-Lelépek.-szinte hallottam, ahogy jégvirágok telepszenek az ablakra. Megfagyott körülöttünk a levegő.

-Miért? Már megint egy önfeláldozó gesztus?-kérdezte éllel a hangjában- Védeni próbálsz magadtól?-bukfencet vetett a gyomrom a visszaidézett emlékre. Amikor nem akartam kezdeni egy másik vadásszal. Amikor túl labilis voltam érzelmileg. Amikor ott hagytam, ő pedig követett. Ahogy sosem fog már többé.
-Nem.-szemében a felismerés szikrája csillant.
-Azért mész el, hogy ne én legyek az, aki elküld?
-Csak magamat próbálom védeni.-hisz már nem vagyok érdemes az ő védelmére. Ökölbe szorult kézzel fordultam az ajtó felé.-Emlékszel, mikor legelőször kérdezted, miért kedvellek, pedig durva és goromba vagy?-alig láthatóan biccentett, én pedig megfogtam a kilincset.- Azt hittem csak más embereken akarsz segíteni, de tévedtem. Azért teszed, mert szerinted így helyes.-az ajtó zára kattant és az épp elszáguldó kocsi motorjának dübörgő visszhangja beszökött közénk.-Kétféleképpen tudok megbirkózni a helyzettel. Az egyik felett én döntök.-mereven állta a pillantásom, s ajkai megrándultak a kijelentésemre. Ha nem ismertem volna jobban, talán azt hiszem épp marasztalni akart, vagy mondani valami szívbemarkolót. De mind csak hazugság lett volna. Bár mindig szerettem, hogy hazudott. Ahogy azt hazudta, szeret engem.Ahogy már sosem fogja többé.-Vagyis elmegyek. Viszlát Dean!-azzal a köztünk cikázó búcsúszóval léptem ki a valóságba és hagytam, hogy a szilánkok beborítsák a belsőmet. Hogy összedőljön a világom. Már akkor tudtam, hogy nem lesz, aki újraépítse. Talán azért is tértem be az első kocsmába, ami az utamba került és azért kezdtem a második esély túlbecsléséről beszélni a pultossal hajnali három előtt. Azért, mert már akkor világos volt, hogy én nem kapok második esélyt. Csak a hazugságot. A fájón édes hazugságot.