Supernatural Stories//Odaát Novellák

I'm tired By Sophean

A részben szereplő idézett sorok Ady Endre: Ha szeretlek c. művéből valók

AU, angst

„Ha szeretlek, akkor hazugságAmit igaznak hittem én."

Óvatos csókját érzem az arcomon. Elmosolyodom, s ahogy kinyitom a szemem némán jegyzem meg önmagamnak, hogy mennyire is imádok így ébredni. Végignézek rajta, s látom, hogy immáron teljes menetfelszerelésben épp kilépni készül a szobából.

-Jó reggelt.-köszöntöm álmosan, mielőtt eltűnne a hálónk ajtaja mögött. Ő meglepetten visszafordul, s a másodperc töredéke alatt terül el arcán az a féloldalas mosoly, melyet annyira imádok.

-Szia.-eddig vállán pihenő táskáját az ajtó melletti fotelba helyezi, majd átszeli a közöttünk lévő távolságot, csak hogy egy gyors csókot adjon még búcsúzóul, de az éjjeliszekrényen lévő órára nézve csöppet elgondolkodik, és úgy dönt, még akad néhány szabad perce, így leül az ágy szélére.

-Biztos, hogy menned kell?-kérdem, miközben hagyom, hogy finoman megsimítsa arcom, majd magamhoz húzom, hogy ajkaink összeforrjanak. Szabad kezével egy kósza tincset söpör ki arcomból. Mintegy 'véletlenül' libbentem le a takarót meztelen testemről, s hajamban pihenő kezét finoman vállaimra vezetem. Ő belemosolyog a csókunkba, kezét végighúzva a bőrömön, élvezi, ahogy beleborzongok érintésébe, de gyöngéden vissza vonja rám a vékony anyagot.

-Tudod, hogy most nem lehet.-jelenti ki, válaszul csalódott felmordulásomra.-A héten már háromszor késtem.-neveti el magát.

-Igen tudom.-nevetek vele én is, hisz minden alkalommal én voltam az oka. Kissé elszégyellve magam nyomok puszit az arcára.-A szünetedben látlak?-kérdem, ahogy figyelem miközben feláll mellőlem, én pedig követem a példáját, s magamra kapom a köntösömet.

-Mindenképp benézek hozzád.-kacsint, ahogy a táskájáért nyúl, s mielőtt eltűnne a folyosón, annak ellenére is , hogy tudja, követem, homlokára csapva fordul vissza, mintha elfelejtett volna valamit. –Ugye tényleg nem baj, hogy a te kocsiddal megyek?-mered rám bűnbánó arccal, mintha tényleg ez lenne a világ legnagyobb problémája.

-Nem Sam. Majd megyek busszal, ahogy megbeszéltük.-mosolyodom el, és megsimítom arcát. Ő elindul lefelé a lépcsőn, én pedig közvetlenül mögötte veszem a lépcsőfokokat.

-Tényleg ne haragudj.- fordul velem szembe, ahogy ő az utolsóról is lelépett. Én az utolsó fokon torpantam meg, s így pont olyan, mintha egy magasak lennénk. Töredelmesen néz rám, majd mielőtt bármit is reagálhatnék szem-forgatva folytatja.-Ha az a tragacs még egyszer lerobban esküszöm a telepre adom. -puffog, s arcvonásai undorodó grimaszba fordulnak.

-Ne bántsd azt a kocsit!-vonom össze a szemöldököm, s halk sóhaj szakad fel ajkaimról, ahogy gondolatomba férkőzik az a kis valami, ami néhány napja sutyorog már a fülembe, de néha sikerül elnyomnom, aztán ha úgy dönt, és van elég ereje hozzá, ő csak úgy, mintha kulcsa lenne az agyamhoz, a legmélyebb bugyrokba lép és beeszi magát oda, hogy minden alkalommal nehezebb legyen elzavarni.-Én szeretem.

-Akármit mondasz pont annyit ér az a tragacs, mint aki adta.-dühösen indul meg a konyha felé, hogy átvágva rövidebb úton jusson a garázsba. Én sietős léptekkel követem, s figyelem, ahogy a pultról a fényes, régies kulcscsomó helyett az én Corvette Stingray-em indítóját veszi el, és a zsúfolt helyiségbe lépve a zöld kocsihoz siet, miközben gyors pillantást vet a fekete fényezésű old-timer autóra a szoba másik végében. Bár 47 hosszú év telt el aközött, míg a két kocsi legurult a futószalagról, én mégis olyannyira egyenlőnek látom őket, mintha csak két testvér volnának. Meglehet, régi álmom volt a zöld szépség, de az Impala mégis az az örök klasszikus marad az életemben, amit semmire nem cserélnék, még akkor sem, ha a jármű sosem volt igazán az enyém.-És most neked azért kell buszoznod, mert az az idióta..