Supernatural Stories//Odaát Novellák

I hate the 'almost' between us

/Dean Winchester oneshot, nincs spoiler/

Odakapom a fejem, ahogy nyílik az ajtó. Hirtelen már nem olyan érdekes a laptop képernyőjén kifeszített kép. Hirtelen már nem számítanak a rossz ómenek. Nem érdekelnek az eltűnt emberek, vagy a kegyetlen gyilkosságok, csak a belépő Dean Winchester köti le minden figyelmem. Egyik kezében sörösüvegeket, másikban fehér nejlonszatyrot egyensúlyoz, s fél lábbal csukja be az ajtót, kizárva mindent a külvilágból. Csak ez a kis szoba van. A lepukkant motel. A mi várunk.

Csak magunk vagyunk.

Nekem pedig csak ő van.

Szaggatott mozdulatokkal dobja a szatyrot az asztalra. Az alkohol a hűtőbe kerül, aztán csak megfordul.

-Mi az?-összevont szemöldökkel mered rám. Pedig megszokhatta volna.Már azt, hogy olyan áhítattal figyelem minden mozdulatát, mint ahogy egy nincstelen gyerek áll a kirakat előtt, melynek üveglapja mögött a legszebb és legvarázslatosabb játék pompázik amit életében látott. Amit sosem kaphat meg.

Amit sosem kaphatok meg.

Nem is értem igazán, hogy nem vette eddig észre. Vagy miért nem tűntem eddig megszállottnak. Titkolni akartam. Titkolni akarom, de az egész pont annyira nyilvánvaló, mint amennyire tragikus.

-Semmi csak..-beszívom az alsó ajkam és a szavakat keresem. Ott van az az egy a nyelvem hegyén.Az az egy, amit már rég ki akartam mondani. De minden annyira értelmetlen. Nem számítana.

Már megpróbáltuk. Vagyis megpróbáltam. Ő pedig csak jött és ment. Nem nézett át rajtam, és nem vágott a fejemhez semmit másnap reggel. Csak felkelt, felöltözött. Megállt az ágy mellett és rám villantotta azt a bugyiolvasztó mosolyt és.. És én azt hittem, majd ezután jöhet valami. Valami más vagy csak egy újabb szint az egészben, de nem maradt semmi. Mintha csak egyetlen éjszakával kimerítettük volna a közös limitet az "érzelemkártyán". Én meg csak néztem magam elé és vártam, hátha.. Talán csak a gép romlott el. Adnia kellene még valamit. Még biztos telne valamire. Egy csókra, ölelésre. Vagy csak egy 'szeretlek'-re. De nem. Nincs semmi, sőt azt hiszem már így is adós vagyok. Bár megpróbálok úgy tenni, mintha nem lenne fontos. Mintha az a néhány szó, ami által lezártnak tekintett mindent, nem égett volna a lelkem legmélyére, s mintha nem izzana fel minden alkalommal, mikor csak meglátom.

"Ez elég jó volt egy menetnek."

Egy menetnek. Csak egynek.
Ő kiment a szobából és magamra hagyott a gondolataimmal. Én hosszú percekig csak azt a mosolyt idéztem szemem elé és próbáltam eltemetni az akkor fejemben cikázó gondolatokat. Minden, ami akkor bennem élt, ki akart törni. De volt valami, ami meggátolta ebben.
Elég jó volt egy menetnek. Másnak semmiképp. Nem.

Azt hittem már elment. Azt hiszem csak arra vártam. Nem akartam elbúcsúzni. Bár talán jobb lett volna, ha nem ez az utolsó emlékem arról a vadászról, akinek néhány napig otthont adtam. Csak amíg megoldódik az ügy. Az ügy amiben segített. Aztán amilyen gyorsan ment, olyan gyorsan távozott.
Nem. Még ott volt.
Ahogy egy köntösben, lassú léptekkel támolyogtam ki a hálószobámból, hogy.. Nem is emlékszem pontosan miért. Talán, hogy lemossam magamról a szégyenérzetet. Vagy a csalódást. De lehet, hogy csak ki akartam tisztítani a fejem. Hogy kellett egy hely, ahol nem érzem az illatát és érintésének emléke nem kúszik aljas módon tudatom legmélyére, hogy oda befészkelje magát.
De a folyosóra lépve meghallottam a hangját. Aztán szünetet tartott, majd ismét megszólalt.
-Nem Sam. Megyek.-telefonált. Én pedig, mint akinek földbe gyökerezett a lába ott álltam mozdulatlan.-Nem nem akartam. De azt hiszem majdnem maradtam.-léptek zaja törte meg a beálló csendet aztán kinyílt az ajtó.-Nem való nekem ez a..-ezek voltak az utolsó szavak, amiket elkaptam Deanből, mielőtt egy évre felszívódott. Csak álltam ott és nem tudtam eldönteni, hogy örülök annak, amit hallottam, vagy csak jobban lesújtott a tény mint az a fejemben mantrázó kis hangocska, mely folyamatosan azt kiabálja:
-CSAK NUMERINA VOLTÁL!

-Semmi csak szeretlek.-legalábbis ezt mondanám, ha tudnám, hogy érne valamit. De csak nézem őt és a lelkembe vésett szavak pulzálni kezdenek. Ott csörgedeznek a véremben. Ott vannak mindenhol.
Vagyis jobban mondva csak az az egy szó. Az ami dominál. A többi fájdalom valahogy elenyészik.

-Semmi csak nem találtam értelmes ügyet.-szakítom el róla a tekintetem, de tudom, ő még mindig mereven bámul engem. Hallom ahogy sóhajt egyet, majd megszólal.
-Akkor jó.

Akkor jó. Talán. De talán jobb lett volna az első verzió. Ami a fejemben zajlott le a "szeretlek" után.

Ahogy oda lép hozzám és azzal a gyönyörű csillogással a szemében annyit mondana: "Én is téged Gina."
Akkor jobb lenne. Akkor nem kéne gyűlölnöm ezt az egészet. Bár, azt hiszem csak egy dolgot utálok igazán. Azt az egyet, ami miatt az "ő" és az "én" nem olvad össze. Azt az egyet, amiért Dean és én sosem leszünk "mi".

Utálom ezt.

Utálom a köztünk lévő 'majdnem'-et.