Supernatural Stories//Odaát Novellák

The cold

/Dean WInchester AU angst, utalás az első évadra/

Zord. Minden hideg. Minden sötét. Egyedül vagyok. A partra nem vet már hullámot a tenger, csak a befagyott víztükör reccsen meg olykor. Az az egyetlen hang. Meg a lépteim. Nem sok. Mint én sem csupán pont annyi, ami neki elég volt. Volt. Pedig csak van. Mint a most. S már nincs. El is szállt, mint a hópelyhek előttem. Amik meghalnak ajkamon. Pont mint Rómeó mérge. De ez rosszabb. Itt semmi sem marad. Csak a nyomok mögöttem. Vagy azok se. De a hideg. Az egészen biztos. A hideg mindig marad. Azóta, hogy megfogtam a márványlapot a sírbolton. Már jó ideje, de a hideg még mindig ott van a bőröm alatt. Az nem hagy itt. Nem akar olyan magányos lenni, mint a hely, ahol addig lakott. Így van itt és mégsem vagyok egyedül. Pedig vissza viszem. Nekem nem kell. Sosem kellett. Csak jött. Mint én. Akár a nagy tévedés. A gondolatok a fejemben. Kuszák, mégis összekapcsolódnak. Ahogy a kezek azon a képen. Az emléken. A mieink. Valahol a semmibe veszve. Ott a hullócsillagok határán. Zuhannak. Ahogy ő. Én pedig csak megyek. Mint nagy, alaktalan árnyék. Elnyel a minden. Ott a jégen. Bakancsom talpa alatt nyikorog a friss hó. Itt még megmarad valameddig. De én nem. Nem maradok. Nem tudom merre van az előre. Az utam már rég elveszett. Nincs és nincs más. Nem lesz. Nem engedem. Ő sem engedte volna. Bolyongó, elveszett lélek sír valahol. Közel és távol. Nem tudom merre. Pedig segítenék. Talán még ez az utolsó amit akarok. És megállok, hátha megtudom honnan szól. Nem hallgat el. Visszhangja sodródik az ürességben. Én pedig szememmel a sötét égen táncoló fénypontokra fókuszálok. Nem, nem a csillagokra. Azokat már rég nem látom mosolyogni. Hisz, ha ragyognának mosolyuk volna. De nem nevetnek. Sírnak. Mint, ahogy én sírtam. A havat figyelem. A kis kristályok vergődnek fehér pöttyönként ide és oda. Körbefordulok. Elhallgatott. Csend van én pedig már nem tudom, hol a part. Igazam volt. Nem maradtak nyomok. Nem maradtam. Valahol, nem messze hangosat reccsen a jég. Közel van. De nem érdekel. Ironikus. Ő a repüléstől félt. Oh, ott egy halott csillag. Mint a bukott angyal. Elaludt a pilóta. Pedig repült. Lezuhant. Én mondtam, hogy ne menjen. De már vissza sem jött. Ő hagyott nyomot. Igaz csak bennem. Én a fulladástól félek. Pedig a jégen most felém szalad az a hajszálrepedés. Aztán követik a többiek. Ez így fair nem? Megremeg a kezemben a hideg. Reszketek. De most már hallom. Nem csak a jeget. A sikolyt. Magamat. Nincs már talaj. Én vagyok a hang, mely nem maradt. A hang, ami beleveszett a rianásba. Már nem fázom. Lebegek. Minden olyan zöld, pedig azt hittem sötét lesz. Ő ott lebeg mellettem, olyan elcsépelt ez. Mint az Alkonyatban. Csak vagyunk. Csak vagyok. Még egy darabig. Ő már rég nincs. Csak velem. És tudja. Tudja, hogy vissza akarom adni. Ő mondta. Bár én is akartam. Már akkor, mikor csörgött a telefon. Akkor mikor megmondták, hogy nincs túlélő. Már akkor sem volt élet. Csak a roncsok. Pont mint a gép. Akkor sem kellett már. De még csak nyár volt. Mennyi, mennyi elvesztegetett idő. Elpocsékolt levegő. Most december van. Eddig enyhe volt a tél. Augusztusban még könnyebb lett volna küzdeni. De most nem tudok. Nem is kell. Ő még mindig itt van, s már én sem vagyok. Már nincs most. De a jég, még mindig dúdolja a fájdalmamat. És ott van a kimondatlan szó. A leírt gondolat. Visszaadom a magányod, ha visszaadod önmagadat.