Supernatural Stories//Odaát Novellák

Mirror of Erised

/Dean Winchester angst, spoiler a 2-12. évadra vonatkoztatva/

-Hosszú idő kellett, hogy végre rászánjam magam. Eddig nem voltam képes rá, egyszerűen nem ment.-ahogy ott állok veled szemben, még mindig nem hiszem el, amit látok.-Végig abban a keserűen valótlan kényszerképzetbe ringattam magam, hogy még minden lehet a régi, ezért nem voltam hajlandó semmin sem változtatni. Ha megtettem volna, csupán egy beismeréssel ért volna fel arról, amit már oly hosszú hónapok óta nem bírtam magam előtt sem beismerni.-félve nézek a szemedbe, s kezeim remegnek. Rettegek attól, hogy egyik pillanatban köddé válsz. Vagy csak felébredek az álomból.-És most ezzel a lépéssel is csak olyan, mintha mindaz, amit érzek, tagadása lenne mindannak ami vagyok. Annak, amit halogatok. Amit halogattam.

Hónapokkal ezelőtt történt az egész. Hónapokkal ezelőtt hullott darabokra a világom, mert nem voltam kéznél mikor szükség lett volna rám. Pont akkor kellett defektet kapnia annak a rohadt kocsinak és pont akkor ő volt az első, akit felhívhattam. Rengeteget rágódtam ezen azóta is.
Ha akkor valaki más számát tárcsázom a gyors-hívómból és teszem azt Jody, Garth vagy egészen más az akit oda küldök, minden máshogy alakult volna. Talán nem kaptam volna utána telefont a halálhíréről.
Azt hiszem elkönyvelhetem magam a világ legnagyobb rohadékának, aki megérdemelné, hogy újabb évtizedekre zárkát béreljenek a neki a Pokolban, de esküszöm azóta többször kívántam, hogy bár valaki mást ölt volna meg az a rugaru. Valaki mást, akit ismerek és szeretek. Csak ne ő legyen az..
De mint ezelőtt soha, a néma imáim akkor sem találtak meghallgatásra, s nekem minden egyes lélegzetvételem újabb és újabb tőr volt a szívembe. Csak vezeklés a megbocsáthatatlanért.

-Sam már jó ideje elment. Fura, de örülök neki. Mióta megvolt a temetés.. Temetés? Csak elégettük azt a néhány húscafatot amit meghagyott az a rohadék. Nem mintha számított volna. Akkor már nem.
-megköszörülöm a torkomat, majd folytatom.-De Sam csak rágta a fülemet azóta, hogy üljek neki és pateroljam ki a cuccaidat a szobánkból, ahelyett, hogy elmerülnék a gyászban és fittyet hányva a körforgásra, vagy az erkölcsiségre, keresnék valami kibúvót és visszautaznék az időben, hogy megmentselek. És megtenném. Megpróbáltam. De nem ment, pedig esküszöm, hogy megtettem mindent. Ugye hiszel nekem?-megtört tekintettel pásztázom az arcod, mosolyod pedig ugyanúgy elvarázsol. Bólintasz, s kacajod zengi be ezt a képtelen kis világot.

-Olvastam a könyveket, felkerestem boszorkákat, ráállítottam Crowley-t és Cas-t is, de nem jártam sikerrel. Nem volt mód rá, hogy visszahozzalak. Vagyis az egyetlen 'járható útnak' a lélekbiznisz bizonyult, de tudtam, hogy azt sosem bocsátanád meg nekem.-zavartan lesütöm a szemem, mert tudom, hogy az előbbi nevetés foszlányai már rég elhaltak a szürkés derengésben, s arcodra mogorva ábrázat ült ki, de nem hangoztatod ellenszenvedet az ötlet iránt. Végighallgatsz. Pont úgy, ahogy sosem tetted azelőtt.-Valami belső sugallatból erőt nyertem ahhoz, hogy elkezdjem. Vagy csak túlságosan fájt már, hogy a ruháid még mindig a szekrényben pihentek s a képeid bekeretezve lógtak a falon a fegyverek között. Lehet, hogy csak egyre elviselhetetlenebbé vált az emléked.-elhúzom a számat és kezemet nézem, mintha olyan érdekes lenne. Pedig téged akarlak nézni, de rettegek, hogy csak egy káprázat vagy a fejemben.
-Vagy talán csak meghallottad, hogy hívtalak.-magadra vonzod tekintetemet és elmémben akaratlanul is a hajósokat hullámsírba vonzó szirének elevenednek meg a gyerekmesékből. És az énekük. Lehet hogy igaz. Hogy meghallottalak. Hallottam a nevemet a szádból, s csak követtem a személyes patkányfogóm sötét dallamát.

-Ismered a helyet.-vonok vállat.-Hatalmas és sok terem még számunkra is ismeretlen. Emlékszel? Nem is olyan rég beszéltük, hogy majd rászánunk néhány nyugodt napot, hogy számításba vegyünk mindent és minden szobát a bunkerban. De csak a feléig jutottunk.-szomorúság ül ki az arcodra. És tudom mit gondolsz. Nekünk nem maradt elég idő.-Arra még nem voltam felkészülve, hogy megszabaduljak ezektől.-állammal a ruháiddal teli dobozra bökök, melyet hanyagul dobtam le a földre.-Nem akartam mindent elégetni. Nem hagyhattam mindent a tűznek. Talán hülyeség, de csak beismerés lett volna részemről. Beismerés, hogy a lelkem egy része ugyanolyan halott, mint te vagy.
-Mert ugyanolyan.-figyelmen kívül hagyom a megjegyzésed, csupán nyelek egyet és megrázom a fejem. pedig tudom, hogy igazad van. A kijelentés ennél igazabb nem is lehetne.
-Csak úgy voltam vele, hogy bepakolok mindent egy kevésbé használt szobába és majd ha egyszer ennél is több erőt érzek magamban ahhoz, hogy megtegyem az utolsó lépést is afelé, hogy elengedjelek majd..-nem fejezem be a mondatot. Nem volt rá szükség. Hisz már te is tudtad mi történt ezután.

A helyiség, ami az egykori hálónkhoz legközelebb húzódott egy antik régiségeket tároló szűk négyzet alakú szobácska volt. Csupán két oldalán salgó-polcokra és dobozokba rakodott rozsdás vagy újszerű tárgyak sorakoztak, melyekről az évtizedes porréteg alól is elsőre megmondhatta az ember, hogy az értékük felbecsülhetetlen. Bár az én szemem nem az expenzív valójukat látta, csak a sok kacatot, ami közé száműzöm az emlékedet. Épp arrébb lökdöstem egy dobozt a lábammal, hogy férjek, mikor megpillantottam a falon függő egész alakos tükröt a cikornyás, kidolgozott keretben. Furcsa érzés kerített hatalmába, de beletelt pár pillanatba, mire észrevettem, mi is az ami zavar. A vakuló tükör üvege nem verte vissza az alakomat, de a szürkére meszelt falat sem mögöttem. Csupán sűrű, gomolygó köd nézett vissza rám. S abban a pillanatban, mikor úgy döntöttem volna, hogy jelenleg nem foglalkozom az üggyel, csak később utánanézek, egy ember körvonalai rajzolódtak ki a homályból. A kezeim remegtek, ahogy a doboz tompán puffant a betonpadlón.Nem jutottam szóhoz, csak figyeltem a közeledő vörös tincseket, s szemem beleveszett a sötét tekintetbe.
A hang, melyen szólított az övé volt, nem valami túlvilági szarság. Nem. Az ő volt.
Pár pillanatig haboztam. Megdörzsöltem a szemeimet, s körbe forogtam a tengelyem körül, majd számításba vettem, hogy ez lehet elmém rosszízű tréfája is. De nem az volt.
Bár az én kérdéseimre nem adott választ, csak az enyémeket követelte ki magának, mégis éreztem azt a határtalan boldogságot, melyet az okozott, hogy újra láthatom, még akkor is, ha csak egy nem létező világban egy üvegdarab másik oldalán.
Nem léptem közelebb és nem érintettem a tükröt, még akkor sem, mikor ő odatapasztotta tenyerét, hívogatóan várva,hogy kiegészítsem őt. És önmagam. De a félelem, hogy szertefoszlik hangosabb volt, mint az az elnyomható kis suttogás a szívemben, ami arra sarkallt, hogy bátran menjek csak.
Nem. Ott voltunk egymástól pár méterre, ő pedig azt kérdezte, hogy kerültem ide.

Sam hangja ránt vissza a valóságba. Vagyis előtte az, ahogy becsukja maga mögött a bunker ajtaját.
Te is felkapod rá a fejed aztán csak rám pillantasz és ismét az a mosoly játszik az arcodon, amibe évekkel ezelőtt beleszerettem.
Az öcsém a nevemet kiáltozza s lépteit visszaverik az üres folyosók. Egyre közelebb ér. Nyilván látja a szobából kiszűrődő fényt, amit követhet.
-Látlak még?-kérdem esdekelve, te pedig csak rezzenéstelen arccal mosolyogsz tovább, válasz nélkül, mintha csak nem érdemelném ki, hogy hozzám szólj. Aztán az ajtó felé fordulok, ahol Sam alakja jelenik meg, s kíváncsi tekintettel néz körbe az ismeretlen helyiségben.
-Kivel beszéltél?-vonja fel a szemöldökét, én pedig lopva a tükörre sandítok, melyben ott állunk az egyetlen kis izzó megvilágításában én és az öcsém. Nem látom okát, hogy megosszam vele a jelenésed, szóval csak vállat rántok és annyit vetek oda:
-Magammal.
Ő pillanatnyi félmosolyra húzza a száját, majd mintha a tükörre összpontosítana. Hosszú másodpercekig összeszűkített szemekkel vizslatja a helyet, ahol talán örökre eltűntél a szemem elől. Elgondolkodom rajta, hogy ő vajon látja-e a tükörben Jessicát, Madison-t vagy Eileen-t?
Aztán mikor hirtelen megszólal, nem tudom mit feleljek.
-Vigyázz vele-bök állával a falon függő tárgyra.-Talán ez is olyan, mint a Harry Potterben Edevis-é.-keserűen felnevet, s mielőtt reagálhatnék eltűnik a folyosón. A küszöbre lépek, s egy futó pillantást vetek az aranykeretre, mely még mindig a saját alakmásomat tárja szemem elé. Tekintetem végigvezetem a megkopott arany kereten, s szinte várom, hogy előbukkanjon a gravírozott szöveg:

"Edevis amen ahze erkyt docr amen"*

*Szerk megj: A Harry Potter és a Bölcsek köve kötetben feltüntetett szöveg, visszafelé olvasva, rendesen tagolva így hangzik: 'Nem arcod tykre ez hanem sivede'