Supernatural Stories//Odaát Novellák

I shot for the sky , I'm stuck on the ground By: Sophean

(Castiel angst, esetleges spoiler a 8-9. Èvadra vonatkoztatva)

Elhalnak a hangok, s szép lassan elcsöndesedik a világ, pedig körülöttem fülsiketítő a sok zaj. A sötétben valahogy elenyész minden más, s a csillagok helyett is csak téged látlak.
"Mindjárt itt vannak" zokogod, de én nem hallom a szirénát a távolban. Arcomat óvatosan kezeid közé véve próbálsz közelebb férkőzni hozzám, anélkül, hogy fájdalmat okozz. De semmi gond, jöjj csak nyugodtan, nekem már semmi sem fáj. Csak téged érezlek. És a hideget.  Nincs más. Nincs már semmi ami bántana, talán csak mélyen legbelül a tudat, hogy én elmegyek, te pedig magadat okolod majd mindezért.Pedig nem a te hibád volt, én voltam az, aki nem figyelt. Sem most, sem korábban. És bár azzal a mondattal ajkaidon léptél ki az ajtón, hogy látni sem akarsz többé, én nem tudtam elviselni azt az űrt, amit hagytál volna bennem. Nem akartam elfogadni, és lásd végül teljesül a kívánságod, pedig nem szabadott volna így történnie. Fázom a hideg kövön, de bensőmet forróság önti el, ahogy nézlek. Még könnyáztatta arcod is gyönyörű, én pedig ezt szeretném elmondani neked, de nem engeded, hogy beszéljek, csak azt mondogatod, hogy mennyire sajnálod. Én nem. S bár nyilván nem erre gondolsz, de számomra minden egyes veled töltött percben ott volt a varázslat és minden napunk olyan volt, mintha a földi paradicsomban töltöttük volna. Csak az fáj, hogy így kellett vége szakadjon. 
Még élénken emlékeimben él, milyen is volt angyalként meghalni, ahogy a porhüvelyem minden egyes molekulája szétszóródott az univerzumban. De ez most más, és bevallom félek, pedig tudom, hogy itt vagy és átsegítesz majd a nehezén. Tudom, akármennyire is próbálod elhitetni magaddal,hogy minden rendben lesz mélyen belül te is tudod, hogy végződik majd.  Azt mondják, mielőtt meghalsz, leperegnek szemed előtt életed történései, s hiába vagyok biztos abban, hogy mindenre emlékszem a teremtés óta, most mégis csak azok a képek ugranak be, amiknek te is részese voltál. 

Amikor először megláttalak. Emlékszem Dean mutatott be nekem, és ezt azóta sem tudtam neki kellőképpen megköszönni. Emlékszem, nem hitted, hogy egy ilyen elcseszett világban léteznek angyalok, azt mondtad, azok csak elfuserált bibliai alakok, amikről az emberek azt hiszik, majd  varázsütésre rendbe tesznek mindent és vigyáznak rájuk. Emlékszem, nem hittél bennem én pedig nem tudom miért akartam bizonyítani neked, de megtettem anélkül, hogy kérted volna.  Emlékszem azután egészen máshogy néztél rám.Emlékszem, gyűlölted, hogy csak hébe-hóba, ha úgy akartam felbukkantam a semmiből. Mindig a frászt hoztam rád.Utáltad a tényt, hogy éjszakánként az ágyad mellett ülve néztem ahogy alszol, pedig ez volt a kedvenc időtöltésem. Ki nem állhattad, hogy  a fejedbe látok, és tudok rólad mindent, amit a világ elől oly nagyon titkolni igyekezel. Pedig tudnod kellett, hogy sosem árullak el, és nem is tettem. Emlékszem, mennyire fájt neked az a magány, amelybe akkor kényszerültél, mikor a purgatóriumba kerültem, de megtartottad a hűségedet, s mikor visszatértem, te újra mellém álltál. Emlékszem a megszállott időszakra, amikor Naomi dróton rángatott bábja voltam, és annak ellenére, hogy uszított ölebként majdnem téged is a pusztulásba küldtelek, megbocsátottál mindenért. Emlékszem, könyörögtél, hogy eresszem el a táblát és térjek vissza hozzád.  Azt mondtad, veszélyben van az életem, ami számodra sokkal többet jelent, mint az a rohadt kő, amit annyira meg akartam védeni. Azt mondtad, nem ér annyit az egész, én pedig nem hallgattam rád. Emlékszem azokra az időkre, mikor ismét magadra hagytalak, mert azt hittem jót cselekszem. Úgy gondolta, hogy te majd, mint oly sok alkalommal annak előtte, ismét megbocsátod a bűneimet. Minden nap szóltál hozzám, remélve, hogy meghallak, engem pedig annyira elvakított a küldetéstudat és Metatron áhított célja, miszerint zárjuk össze az angyalokat egy családi tanácskozásra, hogy szinte észre sem vettem, az idő múlásával imáid is megfogyatkoztak. Aztán mikor szembesültem azzal,végig igazad volt, már minden elveszett. Elbuktunk. Miattam, hisz az én kegyem volt az utolsó összetevő, s amikor a földön magamhoz tértem, ráébredtem, hogy már nincsenek szárnyaim.  Akkor eszméltem csak rá, mekkora hiba is volt, hogy nem maradtam melletted. Nagy nehézségek árán vettem fel a kapcsolatot a Winchesterekkel, remélve, hogy veled is beszélhetek,de Dean azt mondta, mikor eltűntem, továbbálltál. Beszélsz velük néha, de régi jó barátodat fogadtad újra társadul, így csak a magány kísért el utadon.  Ha nem tudtam volna, hogy is működik a testem, azt mondanám, megszakadt a szívem,  hisz mindez az én hibám volt. Valahol megértelek, mert te sem várhattál rám örökké, de miért nem maradtál? Túl erőssé vált az emlékem ahhoz, hogy elviseld? Talán..Dean azt tanácsolta ne keresselek meg, ne szakítsam fel a gyógyuló sebeket, de látnom kellett téged, legalább csak hogy megmondjam mennyire sajnálom. Csakhogy megpróbáljak rendbe hozni mindent, amit elrontottam. Így rávettem őt, hogy beszéljen meg veled egy találkozót, hisz megérzésem, miszerint ha én hívtalak volna nem jössz el, igaznak bizonyult.  Alighogy, de belementél, hogy a testvérpár segítségére legyél, s még csak nem is tudhattad, hogy mikor beülsz abba a gyorsétterembe, ahová a Winchestrerek elinvitáltak egy harmadik ismerőssel is találkozol majd. Tudom, nem számítottál rám. Fájdalmas és váratlan pofon volt ez részemről és röstellem is, de szükségem volt rád. Ahogy beléptem az ajtón, te azonnal kiszúrtál, ahogy lassan közeledtem az asztalhoz, amitől felállni igyekeztél. Láttam az arcodon, hogy nem tudod elhinni, valóban én vagyok-e az, akit látni vélsz  vagy csak képzeleted egy kegyetlen játéka lennék? Vívódtál magaddal és ajkaid elnyíltak, ahogy figyeltél, mintha csak azt várnád, alakom mikor foszlik semmivé.
 "Castiel?" ejtetted ki a nevem félszegen, mikor már előtted álltam. Én átnyújtottam azt a szál rózsát, melyet Sam szerint nem volt jó ötlet elhoznom, de én mégis oly nagyon ragaszkodtam hozzá. Nem vetted el a virágot, csak óvatosan végigmértél és vártál.
"Most már csak ember vagyok." mondtam " Olyan, mint te. Így már itt leszek." nem tudtam folytatni, hisz ahogy tenyered csattant az arcomon belém fojtottad a szót. Kiabáltál velem és nem érdekelt, hogy a körülöttünk állók bámultak minket. Azt mondtad kijátszottalak és cserben hagytalak. Nem értetted, mindezek után, hogy volt képem a szemed elé kerülni, én pedig tudtam, hogy ismételten igazad van. Azt mondtad, minden éjjel  imádkoztál hozzám, én tudtam. Te számítottál rám, de magadra maradtál, mert én túlságosan önfejű és naiv voltam, hogy belássam, épp egy hatalmas baklövést készülök újra elkövetni. Azt mondtad nem vehetem természetesnek, hogy minden alkalommal ott leszel és mindent elnézel, csak azért mert azt kérem. Azt mondtad, még egyszer nem megy, hogy soha többé nem akarsz látni, s olyan sebesen hagytad el a helyiséget, hogy kellett pár pillanat, mire felfogtam, faképnél hagytál. Aztán utánad rohantam a nevedet kiabálva, de te már az út túloldalán jártál, s talán nem is akartál hallani. Egyre csak távolodtál én pedig utol akartalak érni. Csak rád figyeltem és nem tűnt fel a két fényszóró, mely olyan gyorsan száguldott felém, hogy nem volt időm reagálni. De akkor is csak téged láttalak és a rémületet az arcodon, ahogy visszafordultál. Aztán minden lassított felvételben folyt, majd elhalt.
S ahogy ismét kinyitottam a szemem te itt voltál, ahogy most is itt vagy, de érzem, már nem sokáig. Távolodsz. A hangod elvész valahol a térben közöttünk, pedig tudom, hogy beszélsz hozzám, de már nem hallom.  Nem érzek semmit. Már nem von ölelésébe a hideg sem. Nincs semmi. Nem vagyok képes semmire.
 Pedig még mindennél jobban el akartam mondani, hogy sajnálom mindazt amin keresztül kellett menned miattam.  El akartam mondani neked, hogy nem így képzeltem el az életemet, hanem az új eséllyel neked akartam adni egy lehetőséget a boldogságra.El akartam mondani neked, hogy félek, mert tudom, hogy soha többé nem térek vissza. El akartam mondani, hogy már tudom hová megyek, hogy hazatérhetek. És azt akartam, hogy tudd, találkozunk még. De már csak azt éreztem, ahogy lecsukódnak a szemeim és minden megszűnik körülöttem. 
Pedig még el akartam mondani, hogy te vagy az egyetlen, akit mindennél jobban szerettem.