Natsuval már elindultunk vissza a forrástól. Most éppen az erdőben sétálunk kézenfogva, amikor hirtelen eszembejut Levy és Gajeel. Megállok egy helyen és nem sokkal később Natsu is visszafordul hozzám kérdőn. Gondterhelt arccal nézek fel a szemeibe. Ő oldalra fordítja a fejét és várja, hogy belekezdjek.
- Natsu, hol vannak Levyék? - kérdezem a földet bámulva.
Érzem, hogy Natsu hangulata megváltozik, ehhez nem is kell ránéznem. Közelebb jön hozzám és az államtól fogva, hátradönti a fejemet, hogy láthassam a tekintetét. Az arckifejezése komoly, de egyben amolyan semmitmondó is.
- Levyék másik úton mennek vissza Magnoliába - mondja.
Sóhajtok és vegyes érzések munkálkodnak bennem. Nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz.
- Levy kérte, igaz? - kérdezem elhúzott szájjal.
Natsu bólint egy aprót. Tudtam. Levy nem akarja, hogy mi is szenvedjünk. De részemről ez nem szenvedés, ha tehetném legszívesebben most azonnal utánarohannék árkon, bokron keresztül. Csak azért nem teszem ezt, mert tudom, hogy ő nem akarja. Nem akarja, hogy mások vigasztalják meg. Magától akarja túltenni magát a történteken. Én is ezt tenném. Sóhajtok egyet és Natsu után indulok. Amint beérem, szinte azonnal megfogom a kezét és megszorítom, mintha soha többé nem akarnám elengedni. Mondjuk ez így is van. Natsuval kézenfogva menetelünk az erdőben, egészen addig, amíg elérünk a fás terület szélére, történetesen egy dombra, amiről már látni Magnolia házainak tetejét. Natsu megáll, én pedig szintén lelassítok. Lenézek az előttünk elterülő városra. Egy elgyötört mosoly kúszik fel az arcomra. Hogy én mennyiszer éltem át ezt a látványt. Ha az életemet kéne összefoglaljam két fő pontban, akkor nagyjából így nézne ki dolog:
- Valaki elrabol/ valahogy a város határain kívülre kerülök
- Natsu visszahoz
Most, hogy így belegondolok, már számtalanszor hagytam el Magnoliát. Eddig mindig visszatértem. Kifújom a kevegőt. Meg sem tudom számolni, hogy hányszor mentett már meg engem Natsu. Ezért borzasztó hálás vagyok neki. Nem tudom neki semmivel viszonozni.
- Natsu... - suttogom öntudatlanul a nevét.
Felém fordul és mire észbekapok, hogy megszólítottam, már két fürkésző, zöld tekintetet tapad rám. Most már nincs visszaút, Lucy!
- Köszönöm... - motyogom alig érthetően, de tudom, hogy ő hallotta.
Érzem, hogy tekinte szinte lyukat éget a fejembe, de a szemeimet továbbra is a földre meresztem. Gondolom nem tudja, hogy mit is köszöntem meg neki az imént. Hmm, akkor kénytelen leszek felvenni azt az álmosolyt... Én bizony ezt most nem tudom így folytatni. Megrázom a fejemet és és egy nehézkes mosolyjal az arcomon előreindulok, le a domb tetejéről. A lábaim maguktól mozdulnak, de szinte minden egyes lépés úgy fáj, mintha tűkkel szúrkálnák a lábamat. Mi a csoda lehet a baj a testemmel?! Értetlenkedve nézek le a lábaimra és akkor megpillantom a lábamba fúródott tövises ágat.
- Mi történt veled Luce, olyan furcsa vagy - hallok meg egy közeledő hangot.
Hát persze, Natsu már be is ért. Mondjuk mit vártam tőle. Visszafordulok felé, arcomról eltüntetve a fájdalom jelét. Eleinte furcsán néz rám, majd hirtelen beleszagol a levegőbe. A fenébe...! Beleharapok az ajkamba és idegesen várom a reakcióját. A szemei kitágulnak és a tekintetével végigszáguld a testemen, egészen a fájó pontig. Amikor meglátja az apró sebektől vérző lábamat, elhúzza a száját, de egyben a tekintete is megenyhül. Közelít, de még mielőtt ideérne, gyorsan lehajolok és hezitálás nélkül kihúzom a tüskét a lábamból. Felszisszenek, ahogy a kiserkenő vér mellett fájdalom hasít a lábszáramba. Natsu megszaporázza a lépteit és segítene, de ellököm a kezét. Felállok és előrrébbszaladok. Nem törődöm a lábamba nyilalló fájdalommal. Szinte érzem az összezavarodott tekintetét a hátamban. Fogalmam sincs miért csinálom ezt, talán mérges vagyok magamra, amiért semmire nem vagyok képes Natsu nélkül. Vagy esetleg csak el vagyok keseredve, amiért nem tudom sehogy viszonozni ezt az egészet. Jajj a fenébe! Idegesen beletúrok a hajamba és érzem, hogy a könnyeim lefolynak az arcomon.
- Hé, hé Luce mit csinálsz?! - fordít maga felé Natsu.
Az arcomat két keze közé fogja és ujjaival elkeni a könnyeimet. Aggódó arccal néz rám. Látszik rajta, hogy halvány fogalma sincs arról, hogy miért sírok.
- Megbántottalak valamivel?
Hogy ő megbántott volna? Nem, dehogyis. Egy gyenge fejrázásra futja még tőlem, mielőtt belefúrom az arcomat a mellkasába.
Sziasztok! Gomen ne, nagyon sokat késtem! :( De itt ez a fránya suli és a külön foglalkozások!
Köszönöm a követést:
Masterdemon09 nek :)
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Igyekszem a folytatással! Remélem hamarosan újra találkozunk! :) Pl. komment XD
