A sárkány szíve (NatsuxLucy)

86. rész: Előbb a munka

Már vagy két napja szöktünk el a tanácstól és nekem azóta csak nő a gombóc a torkomban. Elkeserítő, hogy még mindig nem tudtam magam rávenni, hogy beavassam Natsut. De mibe is? Tudnék neki egyáltalán segíteni, ér valamit az a tudás, aminek a birtokosa vagyok?
- Hah...- sóhajtok fel immáron sokadszorra.
A tábortűz ropogása kellemes háttérzajt jelent a gondolkodáshoz, miközben még meleget és fényt is áraszt magából. Fényt...persze, hogy ,,lássam" a problémáimat...
Ahogy ez eszembejut, megint csak sóhajtok egyet.
Hirtelen egy meleg tenyér simít végig a hátamon, majd az eddig az éjszaka csöndjében megbúvó sárkányölő is felül mellém.

- Tudod, hogy órák óta csak itt sóhajtozol? - kérdezi álmosan és kissé gondterhelten Natsu.

- Tudom...- sóhajtok fel ismét, amin Natsu halkan felkuncog.

Jobb kezével a talajon támaszkodva csúszik be mögém, kezeit a hasam előtt összekulcsolva. Forró leheletével megcsiklandozza a nyakamat is, mikor a fejét az enyém mellé helyezi.
Megint csak gondterhelten kifújom a levegőt.

- És ugye azt is tudod, hogy ez nem old meg semmit? - fúrja fejét a nyakhajlatomba nyammogva.

- Azt is tudom...- fordítom el tehetetlenül az arcomat.

A kínzó érzés szinte belülről emészt fel, miközben kívülről csak a túlhajszoltság látszik rajtam.

- Hogyan tudnék segíteni? - suttogja a fülembe a sárkányölő, miközben apró csókokkal hinti be a nyakamat ezzel is próbálva oldani a bennem felgyülemlett feszültséget.

- Nagyon hálás vagyok, de ez sajnos csak rajtam múlik - simítok végig éles arcélein gyengéden ujjaimmal.

Egy lemondó sóhaj a válasz Natsu részéről. Úgy látszik ez a dolog ragadós...

- De olyan rossz nézni, ahogy kínzod magad...- mordul fel komor hangon a rózsaszínhajú fiú.

- Hidd el, nem direkt csinálom - kuncogom el magam kínomban.

- Remélem is...Soha nem szoktam ennyit várni senkire - neveti el magát, miközben még szorosabb ölelésbe von.

- Úgy sajnálom...- konyul le a szám széle a nap folyamán sokadszorra - Nem tudom miért nem tudom megtenni...

Hirtelen ötlettől vezérelve kibújok a karjai közül, amit a sárkányölő egy meglepett pillantással nyugtáz és értetlenül szétteszem a kezeimet.

- Nem értem önmagam...- sóhajtok fel a sötét, csillagos ég felé emelve a fejemet.

- Én sem téged, ha ez megnyugtat - húzódnak mosolyra Natsu ajkai.

Egy fejrázás mellett ignorálom humoros megjegyzését és ismét a gondolataimba feledkezem.

- Olyan zavaros minden...mégcsak azt sem tudom, hogy miért vannak itt - túrok bele idegesen a hajamba, miközben összeráncolt szemöldökkel a földet pásztázom.

- És sejtésed sincs róla? - esik gondolkozöba a mögöttem ülő.

Lehet, hogy így mégiscsak el tudnám mondani neki valahogy...hogyha kérdez, akkor nem érzem úgy, mintha mindent most tálalnék ki a néhai céhünk tagjairól és azoknak képességéről.

- Vagyis kérdezzek? - súgja hirtelen a fülembe Natsu.

Megborzongok a kérdésre. Atya ég...hogyan is felejthettem el, hogy látja a gondolataimat. De akkor miért nem szerzi meg az infor-...

- Csak azok a gondolataid láthatóak, amik velem kapcsolatosak... - szakít félbe a fiú, választ adva a még fel sem tett kérdésemre.

Meghökkenve fagy belém a mondat befejezése, majd lemondóan sóhajtok.