Az utolsó fejezet |Botka Endre|

5. rész - Vörös rúzs

2017.05.05.

Az ébresztőm hangosan csörgött, szörnyen idegesítő volt, de legalább már péntek van. Nagy nehezen kikeltem az ágyamból, szörnyen fáradt voltam, hisz alig három órát aludtam köszönhetően a focistáknak, de leginkább a húgomnak. Berni a konyhában a kávét főzte már teljes felszerelésben, leültem a konyhapulthoz és kómásan rátámaszkodtam.

- Na mizu? - kérdezte és a bögrémbe töltötte a fekete mérget, ami most inkább egy varázsitallal lesz határos, remélem.

- Nem kérek bele semmi mást. - állítottam meg még mielőtt a tejet beleönthette volna. Fintorogva nézett rám és rakta elém a bögrémet. - Már megbántam a tegnapi interjút. - ráztam meg a fejemet.

- Mi történt miután elmentél? - kérdezte érdeklődve.

- Valami hülye bárban volt Flóra három focistával és egy csajjal, úgy kellett kirángatnom onnan, aztán Botka hozott haza. - mondtam aztán belekortyoltam a keserű italba, akármennyire is nem voltam hozzászokva ehhez, most mindenképpen kell, hogy felébredjek.

- Hoppá! - mosolyodott el és felhúzta a szemöldökét. - Panni és Botka, Botka és Panni nem hangzik rosszul. - nevetett fel.

- Ne, csak ezt ne és kérlek ne mond a többieknek se. Megpróbálom lerázni magamról. - sóhajtottam fel, hisz tudtam, hogy ez egy nehéz feladat lesz.

- Oké, megígérem, de most mennem kell, puszi. - tényleg felém dobott egy puszit, aztán már el is suhant. Elhúztam a számat és lehúztam a feketét aztán visszaballagtam a szobámba, felvettem egy farmert és egy blúzt, ékszereket akasztottam magamra, aztán besiettem a fürdőbe. Kivasaltam a hajamat aztán fogat mostam és sminkeltem. Magamra kaptam egy magassarkút, aztán felvettem a kabátomat, megfogtam a táskámat és elhagytam a lakást. Olyan szerencsések a többiek, hogy még aludhatnak, most én is szívesen végig szundítanám a délelőttöt.

Csukott szemmel kortyolgattam a negyedik kávémat a nap folyamán, még egy órát bent kell ülnöm szinte feleslegesen, hiszen befejeztem a Böde Danis cikket. Elfogyasztottam a kávémat és hogy elfoglaljam magamat az elkövetkezendő egy órában, ezért megnyitottam egy új Word-ot, viszont jelenleg semmit sem kezdtem vele. A számat harapdáltam és automatikusan Botka Endre volt a szemeim előtt és az ambivalens érzéseim. Mikor először láttam őt a tévében a bátyám miatt, akkor a szemei voltak, ami megfogtak, utánakerestem és arról képzelődtem tizenhat évesen, hogy milyen lenne a barátnőjének lenni. Meg is írtam az első történetemet, ami végül ehhez a pályához vezetett, az újságíráshoz. Felraktam egy megosztó oldalra és rengeteg embernek tetszett, azt éreztem, hogy megérintettem őket ezzel, aztán teltek az évek és úgy éreztem, hogy ciki ez a kitalált történet tőlem, viszont nem töröltem. Mai napig ott a nyom egy álnévvel, hogy a tizenhat éves énem mennyire bele volt zúgva Botka Endrébe. Bár tudtam volna, hogy azok a kitalált tulajdonságok túl mesések voltak, mintha egy Disney mesét írtam volna meg, amelyről minden lány álmodott. Persze felnőttem, eljött a komoly kapcsolat ideje, viszont az írás lett az életem, ezért végeztem el az ehhez kellő szakot és lettem újságíró.

Az ujjaim, mintha önállóan kezdtek volna el mozogni, egyre csak több szó került rá a virtuális oldalra, újra éreztem azt a felpezsdítő érzést, mint tiniként, viszont ezek nem kedves és szerelmes szavak voltak Botka Endre felé. A naivitásomat szidtam, a gyerekes gondolkodásomat és a mesébe illő képzeleteket, amik minden olyasfajta tininek a fejében van, mint amilyen én voltam. Az élet kőkemény és görbe tükröt mutat felénk.

Alig vettem észre, hogy lassan eljön a szabadulás pillanata, viszont nem azért vettem észre, mert elhagyott az ihlet, hanem mert Sándor kopogott be hozzám. Gyorsan leraktam az asztalra a Word-öt és érdeklődve pillantottam főnököm felé.