Az utolsó fejezet |Botka Endre|

16. rész - El tudod engedni?

Feladom, lassan feladom az ellene való harcot magamban, hisz annyira felesleges, nem igaz?

- Panka, te nő vagy, az a dolgod, hogy ragyogj a férfi mellett és hagyd, hogy meccset nézzen. – magyarázta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Valami rosszat mondtam?- torpant meg, aztán rám nézett, de csak megráztam a fejemet.

- Azt hiszem, én most hazamegyek. Köszönöm ezt a pár órát. – néztem fel a szemeibe, amik készen álltak most is elvarázsolni engem.

- Innen már nem lakom messze, vigyük haza Dundit és utána elviszlek, jó? – kérdezte és megfogta a felkaromat. Egy másodpercre oda pillantottam, majd újra rá. – Kérlek. – nézett rám azokkal a kutyaszemekkel, amiket tuti Dunditól tanult, így hát bele is egyeztem. – Amúgy meséltem már édesanyámról? Ő is olyan makacs, mint te, ezért pontosan tudom, hogy hogyan kell kezelni az ilyen nőket. – kacsintott rám, de csak megráztam a fejemet. – Komolyan, úgyhogy nálam ez nem fog bevállni Panka, ahogy a némasági fogadalmad sem.

- Annyit beszélsz, hogy észre sem veszed, hogy szarba fogsz lépni. – löktem kicsit őt arrébb, ezzel megmentve a cipője életét, vagy a gyomra nyugodt életét, ugyanis a kutyagumit letakarítani nem egy kegyes dolog.

- Életmentő, SuperWoman. – pillantott felém, aztán átkarolta a vállamat.

- Mit csinálsz? – kérdeztem összeráncolt homlokkal. Mi ez a hirtelen közeledés? Oké, nem mintha nem élvezném, csak fura, hisz nemrég találkoztam csak vele.

- Mesélj most te. Tudom, hogy van egy húgod, írónő vagy és albérletben élsz, de amúgy? – pillantott le rám. Csoda, végre nem ő beszél, szófosásos, az biztos. Vagy csak azt akarja, hogy minél többet tudjak róla.

- Nincs mit mondani, körülbelül ennyi. – rántottam meg a vállamat. – Vagy esetleg kíváncsi vagy valamire?

- Igazából lenne valami. – nézett az égre, aztán újra rám, de nem engedett a szorításából. – Te kavarsz azzal a sráccal? – valamiért gondoltam, hogy ez lesz, úgyhogy teljesen nyugodtan pillantottam a földre. Most kell eldöntenem, hogy akkor Petivel mi is a helyzet. Megráztam a fejemet, hisz tudom mi a helyzet, én csak barátként tekintek rá, nem tudom miért kezdtem el gondolkozni ezen. – Lehetne, hogy őszinték leszünk egymással? – lökött meg egy kicsit én pedig egy aprót bólintottam.

- Nekem ő csak egy barát. – feleltem végül az előző kérdésére. Nagy mosoly kúszott az arcára, amit érdeklődve néztem, ám időközben megérkeztünk hozzá. Kinyitott a kapu és előreengedett, aztán becsukta azt és megszabadítottam Dundit a póráztól, ám a kutyus el sem mozdult mellőlem, amit Botka egy hangos nevetéssel reagált le.

- Érdekes, ezt akkor szokta csinálni, ha Jázi meg Szofi itt vannak. – kicsit megijedtem a nevek hallatán, de eszembe jutott, hogy ők a keresztlányai. Ezt még szoknom kell, ha végül úgy döntök, hogy szeretnék vele több időt eltölteni. – Tetszel neki. – jegyezte még meg, így hát leguggoltam Dundi mellé, aki felugrott a lábamra, hogy megtámaszkodjon, én pedig jól megdögönyöztem, Botka pedig addigra már ki is hozta a kocsikulcsát. – Egymásra találtok, ahogy látom. El tudod engedni? – kérdezte elhúzott ajkakkal. Felálltam egy szomorú mosollyal és megrántottam a vállamat.

- Nem biztos, hogy ezek után fogok tudni nélküle élni, úgyhogy zaklatnom kell a gazdáját. – ráztam meg a fejemet.

- A gazdája ennek igenis örül. – húzta nagy mosolyra a száját, aztán a garázs felé mutatott, így hát elindultam arra. – Dundi, menj a helyedre! – szólt a kutyára, aki egyből hallgatott rá, és már el is tűnt a garázs melletti kerítés mögött, szegénykére rácsukta az ajtót, de inkább, minthogy megszökjön. Beültem a már ismerős autójába, aztán már indulhattunk is, még a címet sem kellett lediktálnom, ugyanis már pontosan jól tudja, hogy édesanyám hol él a testvéremmel.