Magányos farkas

Hang a távolból

Egy ideig kihagytam az iskolát, nem mozdultam ki. Utáltam azt a helyet, semmi szép és meleg nem maradt csak a fájdalom, a magány borzasztó gondolata és a hideg amely betöltötte a teret és testemet. A születés napomat sem akartam már ünnepelni, már nem akartam semmit sem csinálni. Egy ideig nem ettem semmit így már hasonlítottam egy beteg emberhez, melynek beesett az arca, a csontjai látszódtak. Valójában beteg voltam, részben lelki beteg. Már nem akartam élni, nem tudtam mihez kezdeni magammal, majd a családi képünkre néztem és ahogy láttam milyen önfeledten mosolyogtunk, boldogok voltunk. A szívemet mintha egy kötéllel kötözték volna meg és préselték egyre összébb. Egy hangot hallottam meg a semmiből. Egy égi jel lehetett vagy csak az én agy szüleményem ami lassan mutatja, hogy elmegy az eszem.

"Szerinted az anyukád örülne ha így látna?" és belém vágott a felismerés. Nem, de most még nem vagyok rá képes, hogy sikerüljön. Még nem, kell egy forduló pont.

Nyolcadikban épphogy átmenetem a félévi vizsgákon. A sok hiányzás nem tett jót nekem ez eddig sem túl szép átlagomnak. A felvételi ment valahogy. Döcögősen, de felvettek. Lassan és tisztán kezdtem el látni a jövőmet. Vannak olyan pillanatok amikor visszaesek és alig bírok talpra állni.

Első nap a gimiben. Hogy én, mennyire érzem magam szerencsésnek? Semennyire. Érzem, hogy nekem ezek az első napok jelentik a halálomat.

Ugyanaz az épület, ugyanazok a tanárok. Második emelet a gimnázium, a harmadik pedig az egyetem. Nem sokan tanulnak tovább itt lent. Vannak akik fel vágynak a felszínre, akik ott akarnak élni ezért kevesen maradunk az osztályban. Az egyik évfolyamban például csak 10-en vannak és azok közül egyik sem akar az egyetemre jelentkezni. Azok szoktak általában az egyetemre jelentkezni akik beleakarnak folyni ebbe a világba, a vérfarkasokkal kapcsolatban. Ott mindent megtanulnak, hogyan lehet falkát alapítani és ehhez hasonló dolgokat.

Ahogy leültem a hátsó sorba, szétnéztem kik is maradtak erre a négy évre. A két fiút megpillantom egymás társaságában, beszélgetnek majd ők is felfigyelnek az érkezőkre. Ismeretlen arcok tűnnek fel. Az egyik srác rám tapasztja tekintetét, felül a pad tetejére és szemezünk. Én unott és értetlen fejjel lefekszem a kopott pad tetejére és várom, hogy a tanár besétáljon azon az ajtón és elkezdje a mondandóját és hazamehessek. Még néhányan beültek a terembe és előre tömörültek. Telefonjaikat nyomkodni kezdték és nagyokat röhögtek valamin. Végig néztem a teremben, túl sok a pad, kevés az ember. Mindenki elől ül az első két sorban én pedig a hatból a legutolsóban,egyedül. Az ajtó nagy csapódással bezárult. Megkezdődött az óra.

A furcsa osztály főnök letette a naplót, felolvasta a neveket majd itt is be kellett mutatkozni. Mellesleg, hogy mit is értek a furcsa alatt? Szőke afró hajában egy vörös rózsa díszeleg, felsője mint az amerikai futball mezek, nadrágja, hát az a legnormálisabb rajta egy sima kék farmer. Szépen bemutatkoztak a többiek, lassan rám kerül a sor, de mikor ez megtörténne a tanár tovább megy, mintha nem is vett volna észre. Nem annyira gáz, kicsit sem izgat a dolog de úgy látom mást igen. A szemezős fiú közbe szól a tanár monológjába és felhívja rám a figyelmet miszerint én kimaradtam.

-Be szeretnél mutatkozni?-kérdezett a furcsa szerzet. Nemlegesen megráztam fejemet.-Jó akkor menjünk is tovább!

Odaadta órarendünket a könyveket és le is rendezte a négy órás munkáját 30 perc alatt.

-Foglaljátok el magatokat a kicsöngőig csendben!- ült fel az asztalára és meditálni kezdett?!

A többieket nem foglalkoztatta a dolog és elővették telefonjaikat. De az a fiú felállt a helyéről és beült az előttem elhelyezkedő padba és hátra fordult hozzám.

-Szia William vagyok! Kit ismerhetek meg személyedben?-nyújtotta felém a bal kezét.

Megvizslattam, majd a kezén megakadt a szemem.

-Bal kézzel csak a melegek fognak kezet, netán az vagy?-álltam fel a helyemről. Ő is megnézte majd jobbra váltott és kínosan elmosolyodott.

-Nem, nem vagyok az, de még mindig tudni szeretném becses nevedet.-állt fel ő is.

-Lory Stenberd! Viszlát!-ráztam meg a kezét, felkaptam a táskámat, kiléptem a teremből és megindultam haza.

Jujj, jujj, jujj! De rég volt rész, azt a betyár mindenit! Már hamarabb ki akartam rakni de nem éreztem úgy jónak így mindig szöszmötöltem vele valamit. Deeeee, most kész ez a rész is! Remélem még figyelemmel fogjátok kísérni mi is lesz a kimenetele ennek az egész!  Mellesleg nagyon köszönöm ezt a sok megtekintettséget és csillagokat! Mindenkinek további szép napot!
Ciao-ciao!