Vas és Angyal (Arcan szemszöge)

I. 3. fejezet

Lassan kinyitottam a szemeimet. Sötét volt, a tájnak semmi részletét nem lehetett kivenni, de azért még lehetett látni valamennyire.

Élek? – Gondoltam meglepődve. Felültem. Ugyanott ébredtem fel, ahol elájultam, amikor a sárkány készült tüzet fújni rám. Most viszont itt voltam, nem éreztem fájdalmat, nem láttam az égésnek a legkisebb nyomát sem a testemen. Csak az erdő hamva jelezte, hogy itt sárkány járt. Egy-két fa, amelyik az ájulásom előtt még lángolt, most csak kormos törzzsel állt, aligha fának nevezhető formában.

Felvettem a kardomat magam mellől. Nem volt nehéz megtalálni, mert vakító kék fényt árasztott a pengéje. Ha már ilyen jót aludtam, és nem is a túlvilágon ébredtem fel – feltéve, ha van is olyan – meg tudtam vizsgálni egy kicsit azt a kék tárgyat. Kiszedtem a kard markolatából, hogy jobban megnézhessem. A penge fénye egyből kihalt. Gondolom így biztonságosabb is. Nem vonzom ide kelletlenül a vad lényeket.

Felálltam és körbenéztem. A nap sugarai éppen csak, hogy elérték a láthatár szélét. Az eget sötétkékes-lilás színekbe vonta az éjjel, ami már lassan a nyakamon volt. A csillagok nagy része már fent világított az égen. Visszaindultam a főváros felé, közben pedig felemeltem a kék tárgyat. Világított és hosszúkás mag alakja volt. Ezt eddig is észrevettem. Ennél tovább viszont semmi mást nem láttam. Még szó szerint sem a fénye miatt, amihez a szemem hozzászokott, és így egy jó ideig nem láttam a sötétben. Csoda hát, hogy botladoztam, amíg azt néztem?

Végül eltettem. Igazából el is dobhattam volna, nem igazán volt értelme megtartanom. De arra gondoltam, hogy majd használhatnám ékkőnek a kardhoz. A sötétben még fényem is lesz, ha kell. Most viszont csak eltettem a zsebembe. Nem hiányzott, hogy magamhoz vonzzam a vadakat.

Ahogy közeledtem a város felé, egyre jobban látszottak a városi fények. Kis lámpák, amik éjjel is fényt árasztottak. Ha jól tudom, akkor a nap hőjéből gyűjtik az energiát, magukba zárják, és mikor már nem érzik a napsugarak melengetését, kisugározzák. Lényegében ezek a fények még melegítenek is. Ezt még a Vas előtti uralkodó találta fel. Egyértelműen valami varázslat volt a dologban, de sosem mondta el, hogy hogyan is készültek ezek. Gondolom most már nem is fogjuk megtudni.

Teljesen besötétedett, mire visszaértem. Alig egy-két ember járkált az utcákon. Nem igazán volt kedvem sokáig kint maradni, így odasiettem a házamhoz és bementem. Be is zártam az ajtót, habár már senkinek sem volt kedve olyan dolgokat elkövetni, amik másokat veszélyeztetnek. Lopni sem szoktak. Mindenki csak átkínlódja magát az életén. Ebből áll mostanában minden nap...

Leraktam a kardomat egy asztalra, kifeküdtem az ágyamra és aludni próbáltam. Kevés fáradtság még szorult belém, és amúgy sem volt sok minden, amit éjjel tehetnék. Egy darabig csak elgondolkodtam az egészen. Mindenen, ami születésem óta történt. A gyerekkorom olyan szépen telt. Nyugodtan. Semmi sem érdekelt. Azóta viszont rá kellett jönnöm, hogy nem minden halad mindig a legjobb felé. Amióta Vas itt van, nem is tudom, hogy volt-e olyan esemény, aminek örültem. Őszintén azt kell mondanom, hogy talán már az sem okozott különösebben örömet, ha túléltem egy újabb napot, mert tudtam, hogy a következő is ugyanolyan lesz, mint az az előtti: unalmas, ugyanakkor életveszélyes.

Lassan csak el tudtam aludni, de elég hamar felébredtem. Alig kezdett hajnalodni, amikor úgy éreztem, hogy nem bírok többet visszafeküdni. Így hát felkeltem és kinyújtóztattam a karjaimat. Csak akkor éreztem meg, hogy milyen izomlázam van. Nehezemre esett mozogni. Azért ülni sem akartam egész nap, így felvettem a kardomat és kifelé indultam. Mielőtt még kilépjek, eszembe jutott a kék magocska. Elővettem és sokáig nem is gondolkodva a lehetőségeken, a kardom markolatába tettem. A penge újra kéken fénylett fel. Nem figyelve sokáig a hátamra akasztottam és kimentem.