Vas és Angyal (Arcan szemszöge)

I. 1. fejezet

A fák közt bujdostunk. A lélegzetünket is visszatartottuk, miközben a fülünket hegyeztük. Vártuk a szót, ami után már egy pisszenés sem volt megengedett nekünk. Még azelőtt egy kevéssel a fejembe esett egy makk. Felnéztem a fölém tornyosuló fára.

Éreztem, hogy egy mosoly kerül az arcomra, habár nem én akartam így.

Fent volt az egyik barátom, a mutatóujját a szájához emelve és közben halkan kuncogva jelezte nekem, hogy maradjak csendben. Elfordítottam tőle a fejemet és tovább hallgatóztam.

- ...Kilencven nyolc. Kilencven kilenc. Száz! Aki bújt, aki nem, megyek!

Ennyi volt. Többet már szuszogni sem lehetett. Azt kellett várjuk, hogy a sors utolérjen – vagy ha a sors nem is, a hunyó igen. Ő kellett megkeressen minket. Sajnos elég jól ment neki a játék, valahogy mindig tudta, hogy hol keressen, pedig nem lesett soha. Ezúttal sem volt másképp.

- Megvagy! – kiáltott fel a hunyó.

Egy sóhaj hagyta el a megtalált lány száját, aki magában valószínűleg már egy jobb búvóhelyet tervezett.

Öt percbe telt összesen megtalálni minket. Engem kapott el utoljára, mivel én folyton mozogtam a fák közt. Emlékszek az önelégült mosolyára, amikor én a fatörzsek közt kilestem, hogy lássam, hol van és nem láttam, ő pedig egyszer csak a vállamra tette a kezét hátulról.

- Megvagy! – kiáltott fel boldogan és mind együtt nevettünk.

A szemem előtt a zöld erdő, teli-s-tele rejtekhelyhez tökéletes fákkal, átalakult. Az éj sötétje körbevonta a helyet. Újra csak a kormos földet láttam, amiből egy-egy árva fatörzs vége meredt ki – egy régi sárkánytámadás szomorú emlékeztetője. Sóhajtottam, miközben felálltam a földről és lepalltam a ruhámról a koszt.

- Mennem kéne... – mormoltam magamnak. Egyedül szeltem át az utam eddigi részét, és későbbre sem számítottam társaságra.

A fővárosba tartottam. Nem régen küldött ki engem és pár társamat Vas uralkodó, hogy visszaverjünk, ahogy ő mondta, „valami támadó vadakat" egy közeli faluból és azt mondta, hogy térjünk vissza, ha befejeztük és még élünk. Azok a valami támadó vadak nem kegyelmeztek és mi is tudtuk, hogy talán a vesztünkbe rohanunk, még mielőtt odaérjünk. De nem szegülhettünk ellen a parancsnak. Habár egészen mindegy, átlagban, hogy melyiket választja az ember: ellenszegül az uralkodónak vagy teljesíti a parancsát. A vége általában úgyis ugyanaz: halál. S míg a többieknek nem sikerült túlélni ezt a legutóbbi feladatot, nekem szerencsém volt.

Szerencse – gondoltam át megvetéssel a szót. Olyan már régen nincsen errefelé. Az egyetlen dolog, ami megmenthet minket, az mi magunk vagyunk. De senki nem elég bátor, hogy összefogjon a többiekkel és véget vessen Vas uralkodásának. Van is okuk a félelemre. Akárhányszor szó esett erről, ha egyszer Vas megtudta, az összeesküvők teste következő nap hajnalára már a tömegsírban feküdt.

Ahogy lassan haladtam, bordó, szakadt köpönyegem lógott utánam, a kopott páncélzatom halk neszt hallatott. Fáradt voltam, a kedvem pedig, mint mindig, a legkisebb szintjén botladozott. Azt is mondhatnám, hogy már csak élettelenül jöttem és mentem. Se jobbra, se balra nem néztem, nem figyeltem már a véres mezőket, amiken harcok dúltak valószínűleg nem is rég. Már tudtam, hogy ott vannak. Nem kellett megnézzem őket.

Olyan tizenhét éves lehettem, amikor Vas uralkodóvá vált. Az elején még nem is érdekelt igazán. Nem tudtam, ahogy senki sem gondolta volna, hogy mi lesz Krong sorsa. És amikor már minden a rosszabbjára fordult, megértettem, hogy figyelmesnek kell lennem. Mert ha nem figyelek, meghalok. És így megtanultam felfigyelni a neszekre és kis formákra, felszedni minél több információt a világról. Mert tudtam, hogy a hasznomra lesz.

Láttam, ahogy a láthatár szélén pislákolni kezd a nap első pár sugara. Észrevettem a távolban a főváros magas falait, amik védelemképpen voltak emelve. Valamikor még lenyűgözött volna a látvány; a magasodó épületek a hajnal első fényeiben. De már nem tudtam elámulni. A hajnal is sötétebbnek tűnt, mint régebben.

Ekkor döntöttem úgy, hogy előveszem a kulacsomat és megiszom belőle a maradék vizemet. Elég közel jártam már a célhoz ahhoz, hogy ne szomjazzak meg nagyon, mire újratölthessem a kulacsot. Az álmosság kezdett erőt venni rajtam. Aludni akartam, miután naphosszat járkáltam és harcoltam. Két teljes nap, alvás nélkül. Nem is feküdhettem le akárhol, ha nem voltak emberek ott, akkor veszélyes. A vadon élő lények akármikor támadhatnak még így is, a vadonban aludni pedig biztos halált jelent.

Csendes órák után, amikor a nap már egész magasan sütött az égen, elértem a fővárost. Romos volt és gondozatlan, senki sem foglalkozott az újjáépítéssel. Vas nem is adta parancsba. Az egyetlen épület, ami még valamennyire rendesen nézett ki, az a palota volt, habár az is inkább kívülről. Azt sem neveztem volna igazán palotának, inkább csak valami átlagos épületnek, de még így is jobban nézett ki, mint akármi más, amit az elmúlt években láttam.

Ahogy a szomjúságom kezdett nőni, megszaporáztam a lépteimet abba az irányba, ahol tudtam, hogy egy szökőkutat találok majd. Ahogy forrás nem akadt az utamba a visszatérésem közben, így a kulacsom hamar üres lett. Megtöltöttem végre és már indultam is tovább Vas uralkodó palotája felé, miközben a város hangjait figyeltem. Beszédet nem sokat hallottam, inkább csak cipők csoszogása adott hangot ennek az élettelen helynek. Eldöntöttem, hogy nem most van a tartalékolás ideje és így előszedtem a vizes kulacsot és ittam. Akkor hallottam meg a ritka kis hangot: az emberi beszédet. Hárman sugdolóztak. Volt egy körülbelül huszonkét éves nő, fekete hajjal, a szemét nem láttam, nekem háttal állt. Volt ott egy barna hajú fiú, aki nem tűnt több, mint tizennyolc évesnek a magasságából ítélve, és egy húszas éveinek vége felé járó szőke hajú férfi. Ő volt az, aki beleélően, de halkan magyarázott a többi kettőnek. Én meg sem állva füleltem, úgy tettem, mintha nem hallanám. Azért lassítottam a lépteimen, de csak feltűnés nélkül.

- Kéne szerezzünk még embereket. De titokban. Senki sem szólna Vasnak.

- És mégis hogy gondolod? Csak úgy körbejárkálsz, és felkéred az embereket, hogy segítsenek? Tudod milyenek, elkezdenek pletykálni, és akkor az életünknek vége – mondta a barna hajú fiú.

- Ugyan már, ne hülyéskedj – szólalt meg a lány is, izgalommal a hangjában. – Meg tudjuk csinálni!

- Én ebben nem vagyok benne – a fiú hátat is fordított a csapatnak, összevonva a karjait.

- Akkor egy emberrel kevesebb – mormolta az idősebbik, elgondolkodva.

Ennél többet nem hallottam, ahogy elszedtem a kulacsot a szájamtól és már tovább is mentem, de tudtam, hogy Vas ellen tervezhettek támadást.

Meggondolatlanok – gondoltam fejcsóválva. Azért mélyen mégis valahogy reméltem, hogy sikerrel járnak. Mindenki le akarná már váltani Vas uralkodót, néhány valószínűleg lefizetett testőr kivételével. Csak bátorítani kell őket. De én már nagyrészt lemondtam erről. Már túl sokszor láttam, ahogy elvonszolják az embereket és ki tudja milyen módon megölik őket. Jó próbálkozni, de csak ha tudunk vigyázni a tervre. És itt már senkiben sem volt annyi akarat és erő, hogy ezt megtegye.

Visszatereltem a gondolatomat a találkozásra Vassal. Tudtam, hogy milyen jelentést kell tegyek neki és azt is tudtam, hogy ő mit reagál majd. Nem fogja érdekelni, mint eddig se érdekelte különösebben.