Vas és Angyal (Arcan szemszöge)

II. 6. fejezet

Enjel egyértelműen ott ült a trónszéken. Egy cipzáros, vastag narancssárga blúz volt rajta, úgy tűnt, ő is felkészült a télre. Bár a palotában meleg volt, ha valaki benyitott, betolakodott a hideg oda is. Megint valami könyvet olvasott, azonban most egyből, ahogy benyitottam észrevett, és felnézett.

A palota terme megint vészjóslóan terült el előttem, mint régen, mikor Vassal néztem szembe. Nem figyeltem már erre. Mérges voltam. Próbáltam nyugodt maradni, de nem tudtam. Csalódtam mindabban, amit eddig biztosra vettem. Nem tudtam meg semmit a szüleimről, akiket már olyan régóta nem láttam. Nyugodtnak kéne lennem? Meg kéne adnom Enjelnek az esélyt, hogy kimagyarázza magát? Talán, de nem fogom. Már nem bírtam uralkodni magamon. Vagy csak nem akartam. Azt akartam, hogy lássa, mit tett. Akartam, hogy lássa a dühömet. Meg kellett tudja, hogy nem helyes, amit tesz. Vagy talán tudja? Akármi is legyen a válasz erre, már késő számára átgondolni. Amit el lehetett, elrontott.

Becsuktam magam mögött az ajtót. Ha egy dolog jó volt, hát az a terem melege, és azt legalább szerettem volna megtartani. Nem is tudtam, hogy hogyan közeledjek Enjel felé. Mérges voltam, nagyon, de féltem is tőle. Ha az emberekben egy taszító érzést keltetett az állványokkal, hogy ne menjenek a határhoz, valószínűleg nem akarta, hogy meglássuk azokat. Ha most megtudja, hogy láttam őket, nem lesz boldog. De nem adhattam át magam a félelemnek. Odamentem eléje, húsz lépésre tőle megálltam. Ő nem szólt semmit. Látta, hogy valami nincs rendben, hogy mérges vagyok, de nem tudhatta, hogy miért.

Hirtelen, ahogy megálltam, rádöbbentem, hogy nem tudom megfogalmazni, amit szeretnék. Nem tudtam miként fejezzem ki a dühömet és csalódottságomat. Egy ideig szótlanul álltam, Enjel úgy tűnt, hogy nem érti, hogy mit akarok. Végül a fejemet megrázva, és tekintetemet a földre szegezve az elgondolkodástól nyögtem ki valamit.

- El nem tudom hinni – mondtam egyszerűen, de mérgesen. Enjel összevont szemöldökkel nézett rám.

- Mi történt? – kérdezte. Hallatszott a hangján, hogy igazán nem tud rájönni, mi lehet a bajom, és kivel vagy mivel. Egy nagy sóhaj után felnéztem rá, és kitört belőlem a mondanivaló.

- Felállítottad az országhatárokra azokat a... szerkezeteket! Elhitetted velünk, hogy békét kötsz az országokkal, és kialakítod a szövetséget. Annyi ember adta az életét a kék kövek keresésében és most... Érted te, hogy mit tettél?

Enjelen látszott a meglepődés. Nem számított arra, hogy minden lehetséges közül pont ezt fogom mondani. Az egyik kezem megint ökölbe szorult, a másik pedig a könyvecskét szorongatta. Mérgembe megfeledkeztem róla korábban, és így magammal hoztam. Fel is emeltem, és mutattam neki, hogy tudhassa, nincs menekvése az igazság elől.

- Sosem akartad igazán az emberekre hagyni az uralkodóválasztást. Sosem tervezted helyreállítani a szövetségeket. Az is csak álca volt, hogy megkérdezted tőlem, hogy leszek-e segítőd. Sosem tervezted, hogy "nem" legyen a végső válaszom – Egy pillanatra megálltam, majd még utoljára egy kérdést tettem fel. – Miért?

Enjel felállt, és lassan közelebb sétált hozzám. Féltem, hogy válasz helyett mást kapok, de vártam, földbegyökerezett lábakkal, leeresztett kezekkel, lehajtott fejjel.

- Ezek a kék kövek az egyetlenek, amelyek visszatartják az országokat a támadástól. A békét nem fogadták volna már el. Ezek az egyetlenek, amelyek a vadakat megállítják. Ezek az egyetlenek, amelyek megakadályozzák az emberek közti viszályt.

A hangja nem volt mérges, vagy akármilyen módon figyelmeztető. Nem úgy tűnt, hogy zavarná az, hogy rátaláltam az állványokra, és minden hozzá kapcsolódó tervre.