Vas és Angyal (Arcan szemszöge)

I. 5. fejezet

A Nap már elindult lefelé az égen, ha csak negyedórája is. Indulni készültünk, előtte azonban eltemettük a városlakók és a tert katonák testét, majd egy pillanat csenddel tiszteltük meg őket. A legtöbb ló, amelyet elhagyott a gazdája, félrehúzódott a csatatérről, így nehéz volt megtalálni azt, amelyikkel jöttünk. Azonban hamar szereztünk így is kettőt, amivel hazamenjünk. A többit sem akartuk így hagyni, hiszen nekik is ugyanúgy veszélyes a vadon, mint nekünk, így kantárszáron fogtunk, amennyit bírtunk mindkét kezünkben. Ilyen módon nem vágtathattunk, ha nem akartunk balesetet, azonban sietni akartunk vissza.

Ahogy elindultunk, egy gyors pillantást vetettem hátra. Egy újabb szép, zöld mező vált át egy véres harc emlékeztetőjévé, és ha ez nem lenne elég, a lerombolt város kövei is csak össze-vissza hevertek. Nem tudtam volna elképzelni, hogy a tertek képesek lettek volna így szétrombolni. Mióta élhettek hát ezek az emberek ilyen körülmények között? Elvetettem a gondolatot, és megrázva a fejemet néztem újra előre.

- Nem jó ez így – foglalta össze Enjel mindkettőnk gondolatait. – Hamar kéne cselekedjünk a csapattal. Jót tenne mindenikünknek, hogy ha már nem is csatlakozol hozzánk, legalább átadnád a kék követ. Szükség lesz rá, és segítene helyrehozni az országot.

Egy pillanatig elgondolkodtam. Átadni a követ, amikor épp rájöttem, hogy hogyan használjam fel? Nem lenne semmi értelme. Ugyanakkor Enjelnek igaza van. Az ellenálló csapatnak nagyobb szüksége lehet rá.

- Nem olyan rossz ez a csapat – mondtam, közben pedig elgondoltam, hogy igazából tisztelem is a mozgalmat. – Látom, hogy te foglalkozol az időnként megjelenő veszélyekkel is. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha nálam maradna a kő, és csatlakoznék a csapathoz?

Enjel arcán egy halvány mosoly jelent meg.

- Egy jó ajánlat. Mindenképp szükségünk lesz a kardforgató tudásodra.

- Azért elkerülném a fölösleges harcokat, ha lehet – jegyeztem meg, habár tudtam, hogy mostanában nem található olyan harc, ami hiábavaló volna. Ő csak bólintott, le sem véve a tekintetét az útról.

- Akkor hát üdvözöllek az ellenállásban, Arcan. Mostantól belátást nyerhetsz a terveinkbe, mint a többi résztvevő.

Kicsit kedvtelenül bólintottam. Nem igazán töltött el semmiféle érzés ettől. Csak elgondoltam, hogy mostantól talán én is elősegítője leszek egy jobb ország létrehozásának. Amennyiben tényleg ez az, amit csinálnak – futott át az agyamon. Nem kételkedtem afelől, hogy Enjel ezt akarná, abban viszont igen, hogy azt teszi, ami ehhez szükséges.

- Mik is azok a tervek, amikbe belátást nyerhetek? – kérdeztem, miközben átgondoltam a korábbi, Vas uralmának megszüntetésére utaló kérdésemet, amire nem kaptam választ.

- Vassal kapcsolatban, a kövek kereséséről, az ország ügyeiről... Sokféle terv van.

- Akkor hát kihasználom ezt a lehetőséget, hogy kérdezzek. Először is mi lesz Vas sorsa? Mit akartok csinálni?

- Még nem tudom pontosan, hogy hogyan fogjuk megközelíteni, de nem fogjuk tudni meglepni. És hogy mi lesz vele? Hát meghal.

Olyan könnyen mondta ezt ki, mintha semmiféle különösebb nem lenne a dologban. Habár lehet, hogy az uralkodó iránt nincs is ahogy sajnálatot érezzen az ember. Mégis valamiért én azt szerettem volna, hogy túlélje. Egy keserű ábrázat jelent meg az arcomon annak tudatára, hogy meg akarták ölni. Persze teljesen megértettem, csak nem szerettem a gondolatot. Egy percnyi csend után újra felszólaltam.

- És a kövek? Honnan tudjuk, hogy több van? És hogy találjuk meg őket? Ráadásul miért van feltétlen szükségünk rájuk? Eddig is megvoltunk, nélkülük is.