Vas és Angyal (Arcan szemszöge)

I. 10. fejezet

Amíg csúsztam, próbáltam valamiben megfogózkodni, hogy legalább lassítsam magamat és kisebb sebességgel menjek neki a hegyes kiszögelléseknek, de ezzel csak annyit értem el, hogy a kezemet is felsértse pár.

Lefele nézve láttam egy halvány fényt, ami reményt adott arra, hogy talán arrafelé ki lehet jutni. Azonban minél közelebb kerültem, annál jobban látszott, hogy ennek az alagútnak a kijáratával szemben egy fal van. Kétségbeesve próbáltam megfordulni és megfogózkodni valamiben, hogy a lehető legkevésbé sérüljek meg majd ha leérkeztem. De már késő volt. Leértem és a sebesség miatt nem álltam meg, hanem nekicsapódtam a falnak a hátammal. Ahogy előre estem, egy ideig szédültem és nem láttam, majd mikor a fájdalom alábbhagyott, kezdett a szemem is helyrejönni. Felnyögve súrolgattam a hátamat. Egyre jobb a helyzet, úgy ironikusan, mint igazán is. Igazából minél közelebb jutottam a célomhoz, annál több mindenem sérült meg.

Felálltam, és körbenéztem. Az alagút, ahonnan jöttem, nem látszott tisztán, mert nagyon kevés fény vetődött rá, de a hegyes kis kiszögellések tökéletesen kivehetőek voltak. Hátranéztem. Mögöttem a fal, amibe ütköztem, bemélyedésekkel volt tele felfele. Követtem őket a szememmel, amíg meg nem láttam, talán nem is annyira meglepődve, egy lyukat legfelül, ahonnan beszűrődött a fény. Ez volt a kiutam.

Nem is gondolkoztam tovább, hanem nekiláttam felmászni, megtámaszkodva a bemélyedésekben. Lassan haladtam felfelé, mivel a hátam minden mozgással új fájdalommal illetett, nem beszélve a kicsit megégetett tenyeremről, de végül kijutottam. Amint felléptem a rendes talajra, és magam elé néztem, a fény sérteni kezdte a szememet, de végül hamar hozzászokott. A nap már felkelt egy ideje, ahogy elnéztem. Arra gondoltam, hogy még ha nem is töltöttem el sok időt a barlangban, a többiek már biztosan elmentek.

Kinyújtóztattam a végtagjaimat. Jó érzés volt idekint lenni végre. Olyan... felszabadító. Bent inkább olyan zárt volt, túl sötét. Reméltem, hogy a többiek is megvoltak valahogy. Meg kellett őket találnom. Ha odamegyek a bányához, talán beérem őket, amíg úton vannak, másképp kint megvárhatom őket. De mi van, ha addigra már végeznek már, mire odaérek? Talán csak amikor találkozunk az egész csapattal, akkor kéne menjek... Mit fognak szólni a többiek vajon, amikor meglátnak?

Nem volt jobb ötletem ennél, úgyhogy csak ezt tehettem. Előtte viszont meg kellett valahogy találnom a kardomat. Hogy van az, hogy azt valahogy mindig elhagyom? A mocsárban is, itt is... Ha jól emlékszek, akkor ott maradt fent, ahol a többiek voltak. Talán magukkal is vitték, ami jó lenne végül is. Szükségük lehet rá. De azért leellenőriztem.

Körbenéztem, hogy észrevehessem a barlang bejáratát és nem is telt sok időbe, amíg megláttam egy meredekebb lejtőt. Valószínűleg ott volt a barlang szája. Egy percbe telt eljutni oda, ami több, mint amire számítottam. Körös-körül senkit és semmit sem láttam, ami veszélyt jelenthetett rám, így a földre szegezve a tekintetem, hogy meg ne botoljak, leereszkedtem a domboldalon. Nem lenne szerencsés, ha valami megtámadna, és nálam nincs semmi, amivel védekezhetnék.

Végül a domb aljához érve leellenőriztem a sejtésemet, amely be is igazolódott: láttam is a nagy sötét lyukat. Igazából semmi kedvem nem volt bemenni oda, főleg így, védtelenül és eléggé valószínűtlennek tartottam, hogy ott találom a kardomat. Miért is hagyták volna ott a többiek egy olyasfajta veszélyes helyzetben? Mindenek mellett biztos halottnak is hittek, és a kék kőre is szükségük volt. Azért egy próbát megért.

Lassú, halk léptekkel mentem be. A fény fokozatosan halványodott, és akárhogy néztem is körbe, már nehezemre esett látni, hogy vannak-e denevérek itt vagy sem. Minél beljebb kerültem, annál figyelmesebben lépdeltem, kitapogatva a lábammal a talajt. Ha csak odáig eljutok, már látnom kéne a kardomat a túloldalon, feltéve, hogy ott is volt. Igazából részben reméltem, hogy nincs, mert akkor nem kellett újra átküszködjem magamat a vékony falon és annál hamarabb el is mehettem innen. Azonban jól tudtam, hogy kard nélkül nincs sok esélyem a túlélésre.