Vas és Angyal (Arcan szemszöge)

I. 4. fejezet

- Szóval úgy gondolod, hogy nem fog sikerülni nekünk legyőzni Vas uralkodót? – kérdezte Enjel, miután már kiértünk a városból.

- Nehéz lesz – mondtam.

- Meg úgy hallottam azt gondolod, hogy nem foglalkozunk a fontos ügyekkel az országban, csak az uralkodóval?

- Olyasmi, habár ez a véleményem még változhat – válaszoltam arra utalva, hogy most éppen egy fontos dolgot segít elintézni. Úgy látszik beszélt a fekete hajú lánnyal, amíg én a hírnököt kerestem. Enjel csak elmosolyodott.

- Nem kell félni. A csapatot nem úgy alkottam meg, hogy szemet hunyjunk a Krongot fenyegető veszélyekre. Vigyázok az országra.

Egy pillanatra fintor jelent meg az arcomon. Nem tűnt egy hihető dolognak, ennyi év után.

- Azt még meglátjuk.

Csend ült ki közénk egy ideig. Enjel úgy tűnt, hogy elgondolkozik azon, amit mondtam. Én pedig azon gondolkodtam, hogy mi lesz, ha majd Vast leszedik a trónról? És hogy csinálják: végezni akarnak vele?

- Hogy terveztek véget vetni Vas uralmának? – kérdeztem hát egy idő után.

- Ez egyelőre nem tartozik kívülállókra. Nem adhatjuk ki a terveinket, hiszen akkor pletyka lehet belőle, és eljutna a hír Vashoz.

- Már az is elég, ha az, hogy vannak lázadók, eljut hozzá. Mindegy akkor már, hogy tudja-e mit akartok tenni pontosan vagy nem. Azok, akik nem fogadták el a csatlakozást talán sugdolózni fognak.

Bólintott, ahogy belátta, hogy igazam van. Azért még nem volt hajlandó többet megosztani nekem erről. Én magamban csak reménykedni tudtam, hogy azért meghagyják az életét. Igazán senkinek nem hiányozna az uralkodó, ha meghal, nekem se, de... valahogy talán mégsem akartam, hogy meghaljon. Hát így erre a kis ellenállásra marad, sőt, Enjelre, hogy döntsön belátása szerint.

- Hallottam, hogy te leszel a következő uralkodó, ha egyszer Vas uralmának vége – hoztam fel a témát. Észrevettem, hogy egy bizonyos szinten érdekelt ez a lázadás. Egy része az elmémnek azt akarta, hogy csatlakozzak és segítsek nekik. Egy részem reménykedik a jobb világban, amiről mindenki álmodozik, és amiről ők beszéltek. Már rég el akartam felejteni, hogy milyen jó lenne visszakapni a régi időket, de nem tudtam, és látva, hogy van aki ezt készen áll képviselni, visszahozza ezeket a régi gondolatokat.

- Nem feltétlen – rántott vissza Enjel a valóságba. Egy pillanatba beletelt, hogy eszembe jusson, hogy mi is volt az, amire most válaszolt. – Amikor vége lesz ennek az egésznek, meglátjuk, hogy ki áll készen felvállalni a terhet, és azok közül a csapat tagjai választják ki, hogy ki lesz majd az uralkodó.

- A csapat tagjai? És ha a többi ember nem egyezne bele?

- Mikor a végére érünk ennek a kalamajkának, mindenki ismerni fog mindenkit a csapatból, míg a többiek csak első látásra tudnak majd ítélkezni és nincs időnk ismerkedni, megtudni, hogy ki az aki hazudik és ki az, aki nem. Ezért.

- Elég kigondolt dolog.

- Az. És ez nem csak ennyiből áll – Itt megállt. Nem számolt be több tervről, ahogy ő mondta, kívülállók nem tudhatnak róla. Igaza is van, hiszen a terveket jobb szövetségesek közt tartani. Nincs is honnan tudja, hogy nem beszélnék nagyon senkivel erről, hiszen minek is, ha pedig megmondanám neki, nem is lenne oka hinni nekem. Az emberek a szokatlanabb dolgokat néha még véletlenül is elmondják másnak, ilyenkor is, mikor senkinek sem volt kedve beszélni.

Egy jó ideig csendben vágtattunk a lovakkal. A nap minden perccel magasabbra kúszott az égen és egyre jobban felmelegítette a levegőt és a földet. A hőség úgy tűnt, hogy a legjobban a lovakra hatott ki. Engem igazán nem zavart és ahogy elnéztem, Enjelt sem. Mindketten elmerültünk a saját gondolatainkban, nem is igazán figyeltünk a hőmérsékletre. Én is csak egy pillanat erejéig gondoltam erre. Közben a tájat figyeltem. Ahogy az útvonalon mentünk, amit a hírnök kijelölt, láttam, ahogy nagyrészt ezeken a helyeken maradt meg leginkább a régi világ. A szép zöld mezők aligha a távolban változtak szürkévé, élettelenné. Volt, amikor egy erdőn is átmentünk és olyan nagy volt, hogy teljes tíz percet lovagoltunk át rajta. A fák magasak voltak, szétterülő lombkoronával és mégis több fényt átengedtek, mint a legtöbb erdő, amit láttam. Mellettük tele volt bokrokkal. Szamóca és áfonya termett többségben. Ilyen melegben elég nehezen bírhatták, de túlélték. Majdnem a növények is olyanok voltak az országban, mint az emberek. Túléltek mindent, ha kellett, de el is változtak ettől. Nem kellett megkóstoljam őket – nem is lenne idő rá –, hogy rájöjjek, milyen keserűek lennének. Már nem is néztek ki igazán gyümölcsnek.