Vas és Angyal (Arcan szemszöge)

II. 4. fejezet

Reggel kellemetlen érzéssel ébredtem, mint mindig, amikor a szüleimről álmodok. Most nem pontosan emlékeztem az álmomra, de tudtam jól, hogy a szüleim benne voltak. Próbáltam nem nagyon gondolkodni rajta, és nem figyelni az érzésre sem. Folytattam az „Egy másik világban" könyv olvasását délig, majd letettem a könyvet az asztalra, és kimentem. A többit, amit már kiolvastam, visszavittem még tegnap, és visszatettem a helyükre. A könyvtár szervezettsége miatt nem is volt nehéz megtalálni az eredeti helyüket.

Mikor már dél felé járt az idő, eldöntöttem, hogy elmegyek beszélni Enjellel. Inkább csak megkérni akartam valamire, minthogy elbeszélgetni valamiről. Lassan haladtam az utcán, körbenéztem közben. Örömmel láttam, hogy az emberek beszélgetnek egymással. Nagyrészt azt tárgyalták, amennyire hallottam, hogy vajon jó-e az új uralkodó, és hogy nyugalmuk lesz-e végre az országban, de úgy tűnt, hogy sokan meg voltak győződve afelől, hogy nem lesz baj tovább. Igazuk is van, hiszen Enjel akármit megtenne azért, hogy nyugalomban lássa az országot.

Elértem a palotát. Bent minden szebbnek tűnt most, mint Vas idején. Pedig a festmények ugyanazok voltak, mint régebben – már amelyek megmaradtak a harc után –, a falak sem változtak, maga a terem ugyanolyan maradt. Egyszerűen csak nem egy vészjósló, kellemetlenséget sugalló hellyel néztem szembe. A terem hátsóbbik részében láttam Enjelt ülni a trónon. Éppen valamit olvasott, és úgy nézett ki, hogy bele van mélyülve. Amikor meghallotta, hogy közeledek, felemelte a tekintetét.

- Á, Arcan – mondta egyszerűen, üdvözlésképpen.

- Enjel, látom elmerültél az olvasásban.

Csak egy halvány mosollyal illette a megfigyelésemet.

- Szeretnél valamiről beszélni? – kérdezte.

- Nem éppen. Csak kérdezni és egyben kérni szerettem volna valamit.

Elgondolkoztam. Amikor ő felajánlotta az esélyt, elutasítottam egy elég gyenge indokkal. Mi oka lenne elfogadni most?

- Mi lenne az?

Felsóhajtottam.

- Hetekkel ezelőtt felajánlottad nekem, hogy lehessek a segítőd, én pedig nemet mondtam. Idő közben még eszembe jutott a dolog, és gondoltam megkérdezem, hogy elfogadod-e, hogy mégis segítőd legyek.

Enjel arckifejezése semmiféle gondolatot nem mutatott ki.

- Mitől változott meg az álláspontod?

Hogy mitől? Ezen még nem is gondolkodtam el. Én sem tudtam pontosan. Egyszer, a hét folyamán, eszembe jutott, hogy nem is lenne rossz ötlet. De nem gondolkoztam el a miértjén. Egyszerűen csak ezt akartam.

- Nem tudom – válaszoltam végül, és ennél többet nem tudtam mondani. Enjel arcán megint csak egy halvány mosoly terült el, kicsit mintha valamit... viccesnek talált volna talán.

- Rendben van. Ha így szeretnéd, én csak örülök neki – mondta végül.

Mintha valami halvány megkönnyebbülést éreztem volna akkor, amikor ezeket kimondta. Nem tudtam most sem, hogy miért. Talán azért, mert annak ellenére, hogy elutasítottam az ajánlatát, ő mégis elfogadta most azt, hogy másképp döntöttem.

- Valami van, amiben most segíteni tudnék? – kérdeztem, de ő csak megcsóválta a fejét.

- Most nem. Hamarosan neki kell kezdeni a települések újraépítésének, és utána, amikor minden nyugodt lesz, majd csak akkor lesz szükség talán segítségre. Az emberektől függ. Nem hiszem, hogy lesznek viszályok Krongban, de ha netalán mégis... Örülnék, ha segítenél.