Vas és Angyal (Arcan szemszöge)

I. 8. fejezet

Én voltam az első, akinek őrködnie kellett, így később feküdtem le, előtte pedig felébresztettem Rivát. Amikor felköltött Arakrel, aki utolsónak őrködött, éppen kezdett kihajnalodni, mégis sokkal kipihentebbnek éreztem magamat, mint a kígyókiáltás hatása után.

Ahogy körbenéztem láttam, hogy a többiek, akiket tegnap sem tudtuk felébreszteni, most is aludtak. Egyeseknél meg lehetett figyelni, ahogy a mellkasuk fel-le emelkedik, de ami megijesztett az az volt, hogy ez nem mindenkinél látszott meg. Nekiálltunk mi, akik még tegnap fel tudtunk ébredni, és ébresztgettük a többieket. Ha valakin látszott egyáltalán, hogy alszik, azon az is látszott, hogy most nyugodt. Már nem gyötört senkit sem rémálom.

Szépen lassan az emberek felébredtek... legalábbis a nagy részük. Egyeseket nehéz volt felébreszteni, de másokat... volt, akit egyáltalán nem sikerült. Ezek azok az emberek voltak, akik nem moccantak egyáltalán. Melia, Hem, Emik, Liera... Nem kellett mondja senki, azok is tudták, akik még csak most ébredtek fel és felét sem értették az egésznek: ők azok, akik nem élték túl. Hogy miért, vagy mi történt pontosan velük, nem tudtuk. Szó nélkül váltottunk mind pillantást, majd továbbra némán néztük a halottakat egy ideig.

Vajon megérte ez az egész egy kék kőért? Ha majd béke lesz az országok közt, akkor a sárkányokkal még elbírunk, mint régebb tették az emberek. Együttes erővel. És ez még csak egy kő. A többinél sem leszünk kisebb veszélyben. És még ott van a többi csapat... Vajon mennyien maradunk a negyvenhatból?

Mindenki néma csendben, lehajtott fejjel gondolkodott el. Senki sem követelt válaszokat a helyzetről, senki sem akarta megtudni, hogy hogy is éltük túl pont mi. Még Arakrelnek sem volt kedve megjegyzést tenni Enjelről, esetleg őt hibáztatni a történtekért. Nem régóta ismertük egymást, mi tízen. Aligha két napja. Mégis éreztük, hogy együtt vagyunk, és ugyanúgy rosszul esett a haláluk, mint hogyha egy éve ismernénk egymást.

Nem volt kérdés az, hogy bár eltemetjük a testüket. Nem hagyhattuk, miután eljöttek velünk, hogy vadak eledelei legyenek. Ebben mind egyetérthettünk, még ha nem is bírtunk megszólalni. Azzal ástunk, amivel tudtunk. Ha már nem volt mit tegyünk, hogy megmentsük őket, bár egy ennyit tehettünk értük.

A Nap végre rendesen felkelt, hogy felmelegítse a levegőt. Nem úgy tűnt, hogy akárki is felfigyelt volna erre, miközben ástunk, és próbálkoztunk. Én is csak egy pillanatra vettem ezt észre, utána pedig tovább dolgoztam. Egy szót sem szóltunk egymáshoz egész végig.

A legszomorúbb pedig elgondolni, hogy nap mint nap halnak meg emberek, akik semmibe sem avatkoztak bele, csak élték az életüket. Betegség vitte el őket, vagy a vadak, esetleg katonák más országból, akik azt hitték, hogy az ellenségükkel állnak szemben. És igazuk van, mi vagyunk az ellenség, akik megtagadtuk tőlük az együttműködésünket. De az a sok ártatlan ember, aki talán ugyanúgy nem is foglalkozik az uralkodókkal és a rendszerükkel, mint én annak idején... ők nem tagadtak meg semmit, hiszen nem is tudták, hogy miről van szó. És akkor egy szép napon jön egy sereg katona, az ember legfeljebb számítana valami hírre, fogalma nincs, hogy más országnak esetleg milyen a páncélzata, hogy eszerint meghatározza, hogy barát vagy ellenség és se szó, se beszéd, a következő pillanatban már egy teljes város el van tűnve. Nem csoda, hogy mikor mindenki mindenki ellensége, Krongban már senkinek sincs kedve beszélni.

Talán Krong is ezt csinálta régebb. A legtöbb országgal békében állt, ez igaz, de voltak ellenségei. Krong pedig úgy tartotta, hogy ők rosszak, őket ki kell irtani és elfoglalni a területet, hogy így egy jobb birodalom kerüljön a helyébe, mint ami addig volt. Hány ezren halhattak meg akkor? Nem is csak a katonákra gondolok, hanem mindazokra, akik csak a saját életüket élték. Talán egyedül ezzel is hozzájárultak az ország – „az ellenség" – haladásához, de ezt már nem ők döntötték el. Akárkit megkérdezhetnénk, aki katona volt, hogy meg tudná-e számlálni, netán tartott-e magában vagy papíron egy számlálót a fegyvere által halott emberekről, és senki sem tudna válaszolni.