Vas és Angyal (Arcan szemszöge)

II. 5. fejezet

A magas hóban lassan haladtam. Mindenek mellett az utam közben is hullott a hó. A ló, amellyel mentem, nem sokáig bírta a hideget. Egyre csak úgy tűnt, hogy a hidegben megfagy, végül pedig feladta a harcot a téllel. Nekem pedig annál nehezebbé vált az utam. Gyalog kellett tovább mennem a magas hóban. Egy napomba sem telt bele, hogy megérezzem azt a kibírhatatlan hideget, amit a lónak kellett eddig elviselnie. A meleg ruhák sem segítettek sokat, éppen csak annyit, hogy valahogy átvergődjem magamat a rosszabb részeken.

Az is csak nehezített a dolgomon, hogy minden lépéssel egyre kevesebb kedvem volt közel menni a határhoz. Vissza szerettem volna fordulni és hazamenni oda, ahol meleg van, és nem kell kínlódni, és mindent itthagyni, ahogy van. De nem azért mentem el addig, ameddig, hogy aztán visszaforduljak. Hiszen Vas idején rosszabb dolgokkal kellett szembenézzek. Ráadásul már túl sokat húztam így is az időt, mostmár igazán tudni akartam, hogy mi történt a szüleimmel. Akárhányszor erősebb lett a visszafordulás gondolata, elnyomtam. El kellett jutnom Libenbe, akármi legyen is.

Az alvással nem volt nagy szerencsém, soha sem láttam helyet, ahol nyugodtan lefeküdhessek, anélkül, hogy attól féljek, hogy az éjszaka folyamán megfagyok. Mindig, akármilyen fáradt is legyek, egy negyed órát azzal kellett töltenem, hogy eltakarítsak egy alvóhelynyi havat magamnak, hogy legalább attól ne fázzak. Az esetleges éjszakai hideget és a havazást könnyebb volt elviselni a ruhák miatt, és ha eddig, a ló hátán is sikerült, így is mennie kellett. Ment is.

Valahogy ezzel a módszerrel sikerült kihúzzak három napot, de még mindig nem voltam elég közel a határhoz. A negyedik napon már tudtam, hogy el fogom érni a határt, emiatt pedig egyre csak türelmetlenebb lettem. A nyugtalanság is egyre csak erősebb és erősebb lett bennem és kezdtem kételkedni abban, amibe annyi reményemet belevetettem. Azonban nem akartam már visszafordulni. Lesz, ami lesz. Ezt el is gondoltam magamban, felkészültem minden eshetőségre, és így közeledtem, egyre csak nyugtalanabbul a határ felé.

Talán már azelőtt is sokat gondolkodtam a szüleimről, a falusiakról, akikkel első tizenhét évemet együtt töltöttem, a gyerekekről, mindegyikük sorsáról. Felkészülhettem arra, hogy már az akkori felnőttek nem is élnek. Elgondolhattam mindazt, ami történhetett az idők során velük, amíg mi, krongiak, megjavítottuk, amit Vas elrontott. Az utam során próbálhattam reménykedni a legjobb lehetőségben, minden valószínűtlenség ellenére. Ellenállhattam a határtól taszító furcsa érzésnek csak, hogy megtudhassam az igazságot.

De sosem számítottam volna arra, amit végül láttam. Azt kívántam, hogy bár csak egy rossz álom lenne, de túl jól tudtam, hogy nem az. Ahogy néztem, kikerekedett szemekkel egy magas, fém állványt, ami pontosan a határon állt és furcsa, a lámpákban is található varázslat vette körül azt, az egész testem megremegett. Nem fáztam, már egy ideje nem éreztem a hideget. Nem. Egyszerűen meglepődtem, és mélyen valami bizonytalan dühöt éreztem. Ahogy láttam a fém állványt, tetején egy kék kővel és éreztem, hogy már csak ránézve is el akarok futni onnan, valahogy minden értelmet nyert számomra, de nem akartam elhinni.

A határ túl oldalán, a távolban, embereket láttam, teljesen felfegyverkezve. Vas idején, a szövetségek felbomlása után a libenek, ahogy sok más ország is, a határra őröket állított, hogy Krongból senki se tudjon átmenni az adott országba. Ez szövetség idején nem volt és nem is szokott így lenni. Most viszont ott álldogáltak az országhatárt őrzők, még ha valamivel távolabb is a határtól. Valószínűleg ők is érezték ezt a taszítást és arrébb húzódtak, de ott voltak. Ez pedig csak egy dolgot jelenthetett. Enjel nem kötött békét az országokkal.

Kezdtem megérteni, hogy mi folyik itt. Enjel helyezhette el őket. Talán... talán ezek a kék kövek képesek irányítani az embereket. Felhasználta őket arra, hogy elűzze a bajokat az országból. De nem oldotta meg őket, csak kitért előlük. Mindaz, ami történt, úgy történt, ahogy Enjel akarta, nem úgy, ahogy akárki más elképzelné. Miért?