Vas és Angyal (Arcan szemszöge)

II. 8. fejezet

Amikor visszaértem Niretbe, egyből elmentem Enjelhez. Elmondtam neki a haladásomat, odaadtam a szövetségi papírokat, és beszámoltam a leíratlan kikötésekről is, mint az Ován Birodalom kétéves határideje. Elmeséltem azt is, ami a terteknél történt, és nem tudtam megállni, hogy némi szemrehányással a hangomban meg ne említsem, hogy a tert király, minden múltbeli sérelem mellett, az antennák miatt sem akarta elfogadni a szövetségkötést. Végül Enjel nem reagált erre különösebb módon, csak megoldást keresett. Mindenképp ragaszkodott ahhoz, hogy amíg minden meg nem oldódik, az állványok maradjanak, ami nem csak a szövetségkötés idejére vonatkozik, hanem később a vadak elűzésére is, amiben a Prívia Birodalom segít majd. Mondtam neki, hogy ha az antennák miatt nem jönnek elő a vadak, akkor amíg azok ott vannak, nem lesz amit visszataszítani, hiszen elő sem jönnek. Ennek ellenére ugyanazon a véleményen maradt.

A Tert Királyság ügyében pedig az volt a döntése, hogy a tert határról fogjuk csak leszedni az antennákat. Ami annyiból állt, hogy menjek oda, és szereljem le őket, a kék köveket pedig adjam vissza neki. Hozzátette, hogy az állványok összefoghatóak kicsi helyre, és könnyű fémből készültek, hogy ne legyen nehéz hordozni őket. Amikor először láttam azokat az állványokat, nem figyeltem őket igazán meg, de arra emlékeztem még, hogy legalább három és fél méter magasak, tehát így sem, úgy sem lesz könnyű dolgom.

Az volt a megérzésem, hogy csakis azért hagyta rám ezeket a feladatokat, amiért még annak idején Arakrelre hagyta a csapat vezetését egy terv erejére. Azt akarta, hogy bebizonyítsam, hogy lehetséges és jó ötlet az, amit ő lehetetlennek vél. Nem akarta elfogadni, hogy nem az állványok felállítása volt az egyetlen megoldás, annak ellenére hogy tudta, hogy egy rossz dolog. Legalábbis úgy gondoltam, és reméltem, hogy ez a helyzet, és nem az, hogy igazán nem látná bennük a rosszat. Egyelőre csak megtettem minden szükségeset ahhoz, hogy bebizonyítsam neki, hogy igen is lehetséges még olyanná tenni az országot és a környezetét, amilyet a Vas előtti uralkodónak sikerült megalkotni. Csak mert mélységesen lesüllyedt az országunk nem jelenti azt, hogy helytelen módszerek nélkül menthetetlen.

Akárhogy is próbáltam, nem tudtam elterelni a gondolataimat erről a témáról. Meg akartam érteni Enjel gondolkodását, de nem sikerült. Nem volt sehogy sem logikus számomra. Az egész úton a tert határ felé efféle dolgokon gondolkodtam. Rájöttem, hogy valószínűleg Enjel is annyira ért engem, mint én őt, hiszen a személyes okaimat meg sem osztottam vele. De nem is csak arról az oldalról van gond a „megoldásával", s hiába mondtam el az általános problémát, nem érti meg!

Valahogy rá kellett kényszerítsem magamat arra, hogy ne gondolkozzak ilyesmiken. Már túl sok időmet elvette, túl sok figyelmemet a világ felé és, mindenek mellett, túl sok kedvemet.

Három nap alatt értem oda a tert határhoz. Nem volt könnyű dolgom, hiszen az állványokat alkotó fémrudakba kapaszkodva fel kellett másznom a tetejükre, és le kellett szednem a kék követ. Amint egy követ kiszedtem a tartójából, az állvány körüli varázslat szertefoszlott. Amikor az első állványból kiszedtem a kék követ, és össze kellett volna fognom az állványt rájöttem, hogy fogalmam sem volt, hogy miként kéne. Enjelt is megkérdezhettem volna, amíg még lehetett, de persze akkor eszembe se jutott.

Aztán csak megpróbálkoztam vele több oldalról is, és rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan nehéz a dolog, mint ahogy elképzeltem. Egyszerűen oldalra fektettem az állvány, és a lábait egy helyre húztam, majd könnyen össze lehetett nyomni. Máris olyan kicsi lett, mint az alkarom. A többi kettővel aztán, ami még a tert határon volt, könnyen boldogultam, inkább a járkálás telt több időbe. Egész egy nap alatt azonban meglettem ezzel is, és visszaindultam a fővárosba. Nem voltam biztos, hogy tényleg vissza kéne adom a kék köveket Enjelnek. Ez volt az első gondolatom azon a reggelen, amikor elindultam, és nem tudtam igazán kiverni a fejemből. Annyi minden történt azokkal a kövekkel a központban, hogy nehezen tudtam volna másra gondolni akkor. De végül is mindig az uralkodónál voltak a kék kövek régen is, csak épp kiosztotta az embereknek szükség esetén.