Vas és Angyal (Arcan szemszöge)

I. 6. fejezet

A következő reggelen kipihentnek éreztem magamat. Kicsit elzsibbadt végtagokkal ébredtem, de ezt leszámítva minden jó volt. Készen álltam az indulásra. Felvettem egy páncélzatot, amit az otthonomban tartottam, amikor nem használtam, elvettem a kéken fénylő kardomat az asztalról, felakasztottam a hátamra, és indultam. Láttam, hogy a Nap már felkelt, de nem túl sok ideje. Még nem telt el annyi idő, hogy rám kellett volna várni a találkozón. Amikor kint körbenéztem, nem vettem észre senkit, aki a városból kifelé tartana, így feltűnés nélkül léphettem ki a város kapuján. A magas falait hátrahagytam, miközben a megbeszélt hely felé közeledtem. Nem is túl rég kellett odamenjek, így egyáltalán nem volt ismeretlen számomra az útvonal. Sajnos nem tudtam megállítani a pusztulását az erdőnek, és az is kész csoda, hogy én túléltem.

Nem telt el egy fél óra sem, amíg odaértem. Már sokan ott voltak, de én is láttam, hogy nem mindenki jött el még. Enjel persze már ott volt, valószínűleg ő ért ide elsőnek és összeszámolta az embereket. Amikor meglátott engem, valószínűleg hozzáadott gondolatban egyet az eddigi számhoz. Csak egy pillanatra néztünk össze akkor, majd ő is a többieket figyelte, én is csak körbenéztem. Mindenki feszült volt, de más-más kifejezés ült ki az arcukra. Voltak, akik megijedtek, mások nyugtatták, egyesek próbálták palástolni a félelmüket és bátornak mutatták magukat. A nagy része azonban csak várakozott. Nem számítottak semmi lehetetlenre vagy veszélyesre. Fel voltak készülve. Mindenki oldalán vagy hátán ott lógott a kedvenc fegyvere és mindenki a legerősebb páncélzatát vette fel. Tudták jól, hogy amit tegnap Enjel mondott, több, mint valószínű, hogy bekövetkezik. Harcolnunk kell majd a vadakkal.

Végül várnunk kellett még egy teljes órát, hogy mindenki megérkezzen. Így a szabadban látni őket nem tűnt olyan soknak, mint korábban, ez pedig egyféle rossz érzést keltett bennem. Mit fogunk így tenni?... Habár tízen biztos el kell tudjunk bánni néhány vaddal, nem? Szerettem volna azt gondolni, hogy  válasz egy egyértelmű igen, de nem tudtam. Nem voltam biztos. Talán csak a pesszimizmus beszélt belőlem, ami belém nevelődött Vas uralma alatt. Megint csak reménykedni tudtam abban, hogy ez a magyarázata a gondolataimnak, de nem bírtam hinni ebben.

- Most, hogy mindenki itt van – szólalt fel Enjel  egy idő után –, csapatokra kell oszolnunk. Mindenki csoportosuljon azokkal, akikben a leginkább megbízik és akiket ismer, mert most erre lesz szükségünk.

Hamar csoportok alakultak ki, sokan együtt csatlakoztak a lázadókhoz vagy csak egyszerűen jól összeismerkedtek a csatlakozásuk óta. Egyesek, a legújabbak, csak külön álldogáltak itt-ott, ahogy én is. Enjel megvizsgálta a helyzetet és ahol többen voltak, mint tízen, külön választott pár embert és egy hiányos csapathoz adta. Akik nem ismertek senkit, együtt kerültek. Haton voltunk, így négyet még hozzánk kellett fűzni. Végül ötön maradtak, akikhez Enjel csatlakozott.

- Mindenkinek előkészítettem egy térképet, amin kettő vagy három hely van megjelölve. Oda kell elmennetek, hogy a köveket keressétek. A térképek hátára minden megjelölt helyről leírtam a lényeges információkat, amiket találtam. Egyik helyen sem biztos, hogy lesz kék kő - figyelmeztetett minket újra - Talán egyiken sem lesz. De ha találunk néhányat, az csak a javunkra válhat.

Ezután mindegyik csapatból egy embernek átadott egy-egy térképet és megtartott magának is egyet. Percek múlva már mindenki elhagyta az erdő területét. Nekünk három hely volt felírva: Murvot mocsár, egynapnyi útra észak-északnyugatra, Brigre barlang kétnapnyi útra ugyancsak észak-északnyugatra, majdnem egy vonalban a mocsárral, és a Loisz bánya, ahonnan Krong speciális fémét bányászták, körülbelül félnapra délnyugatra.

- A legközelebbivel kéne kezdjük – vetettem fel az ötletet. A többiek rám néztek, majd elgondolkodtak a javaslaton.

- Vagy talán inkább a legtávolabbival, mert a közelihez akármikor elmehetünk majd később - mondta az egyik csapattag, egy magas, szőke hajú, legfeljebb húsz éves fiú. A mély kék szemeiben látszott a sok fájdalom, amit átélt élete során.