Vas és Angyal (Arcan szemszöge)

II. 2. fejezet

Több, mint két hétig tartott minden ránk bízott területet újraültetni és megöntözni, de csak a végére értünk. Nem sok területtel kellett mi foglalkozzunk, de nagyok voltak. Közben-közben a vadak is támadtak minket. Olyankor mi, fegyveresek, körbeálltuk a fegyverteleneket és védekeztünk a vadak ellen. Olyan ismerősnek tűnt ez az egész helyzet, és nem is tudtam megfeledkezni arról a napról, amikor sokakat elszakítottak a szüleiktől és végül az életüket adták mások védelmezéséért. Akkor is a védteleneket védtük a vadak ellen, de elbuktunk. Mindenki meghalt, és kis híján én is. Régen történt, de élénken megmaradt az emlék.

A harc közben próbáltam nem figyelni ezekre az emlékekre. Régen történt már, és hiába gondolkoztam volna már rajtuk. Levontam már a következtetést belőle, eljutottam oda, ahol most tartottam. Ennél többet nem tehettem az emlékkel, inkább csak összezavart volna. Sajnos még most is képtelen vagyok másokat megvédeni, és ez meglátszik azon is, amikor Vas ellen mentünk mind, és a csapatban én kellett volna megvédjem a többieket is. Nem sikerült.

Most azonban, az ültetés hetén, senki sem esett támadások áldozatául, egyik csapatból sem. Ráadásul még gyűltek is emberek más városokból, így csak többen lettünk. Eddig tényleg minden tökéletesen haladt, semmi igazi probléma nem állta utunkat. Egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy újra széppé és nyugodttá tehetjük az országot.

Amikor visszaértünk, mind a fővárosban gyülekeztünk. Enjel addigra már visszaérkezett, és kijött a palotából.

- Látom mind visszaérkeztetek – mondta. – Sikerült befejezni az egész terület újraültetését?

Az emberek egyszerre bólogattak.

- A vége felé járunk már az ország visszahozatalának. Mivel a veszélyek hamarosan elmúlnak, nem lesz szükség fegyverekre, ezért azt szeretném, ha letennétek őket. Nem kell aggódnotok többet, hogy biztonságban vagytok-e. Egy héten belül mindenhol nyugalom lesz. Szeretném hát megkérni mindazokat, akiknek kiosztottam a kék köveket, hogy adják vissza nekem. Már mondtam azoknak, akik Vas uralma alatt nekem segítettek, hogy még szükség lesz rájuk. Mostantól szükség lehet rájuk.

Felszólított mindenkit, akinél kék kő volt, hogy adjuk át neki, mi pedig engedelmeskedtünk. Arakrel úgy tűnt, hogy fontolóra veszi a dolgot, nem akarja igazán odaadni Enjelnek a követ, de végül előbb lépett ő is, és odaadta neki.

- Rendben van. Mostmár csak néhány nap kell, és kezdhetjük a városok újraépítését és felújítását. Addig viszont pihenjen mindenki.

Az emberek egy darabig hitetlenkedve álltak. Aligha újraültettünk néhány területet és máris újra pihenünk? Nem túl sok ez, és nem túl korai? Persze, ha az ország területe biztonságos, akkor nincs nagy sietség, de igazából csak mikor mindent befejeztünk, akkor lenne időnk arra, hogy lazítsunk.

De végül szétoszlott a tömeg, és Enjel is visszafelé indult. Utánamentem, hogy beszéljek vele egy kicsit.

- Enjel! – szólítottam meg, ő pedig meglepetten fordult felém. – Beszélnünk kéne.

Várakozóan nézett rám. Arra várt, hogy folytassam.

- Igazából azt akartam volna megkérdezni, hogy miért van ennyi pihenőnap? Még van elég elintéznivalónk, és minél hamarabb megvagyunk, annál jobb.

- Tudom. De most még nincs teljes biztonság az országban, azzal pedig én foglalkozok. Hamarosan azt is akartam, hogy induljak. Amíg nem leszek kész, nem kezdhetjük el az építkezést.

- De miért csinálsz mindent egyedül? Eddig is mind segítettünk egymásnak, most miért nem lehet?

- Senkit sem akarnék veszélybe sodorni. Nyugodttá tenni egy országot nem egyszerű dolog, de mindenek mellett nem biztonságos.