Vas és Angyal (Arcan szemszöge)

I. 7. fejezet

Nem tudom, hogy futottam-e még ilyen hamar életemben, de ha most kéne erre válaszoljak, azt mondanám, hogy nem. Egy hatalmas kígyó kergetett, kőszerű bőrrel. Legalább tízszer akkora volt, mint én és talán olyan hosszú, mint az Ethrogn erdőtől a főváros kapujáig. Egy, a kígyóhoz mérten kicsi kék kő volt a homloka közepén, abból pedig egy-egy vastag sugár lövellt ki, majdnem olyan sebességgel, mint a fény, kéken világítva. A hangja olyan volt, mint egy fül mellett elsüvítő nyílvesszőé, csak jóval élesebb és hirtelenebb, és nem kellett a fülem mellé kerüljön, hogy meghalljam. A földnek nem esett baja tőle, csak a fűnek küldött egy fuvallatot, de kételkedtem benne, hogy nekem sem tenne semmi rosszat. Nem akartam kísérletezni ezzel.

Egy dolog tette csak ijesztőbbé a helyzetet a kígyó üldözése mellett: egyáltalán nem ismertem a helyet. Krong minden részét legalább egy kis időre láttam már, és ha csak halványan is, de eszembe jutott volna, ha jártam ott. Ez viszont teljesen ismeretlen volt számomra... Nem is nézett ki krongiasnak a növényzet sem, de időm sem volt ezt leellenőrizni.

A távolban hallottam egy sárkány üvöltéseit, de valahogy tudtam, hogy tőle nem kell féljek, mert nem jön ide. De végül is nem számított, hogy jön vagy sem, így is biztos a halálom. Még fegyverem sem volt.

Egy fénysugár tőlem nem távol ért földet, és megéreztem azt az erős lökéshullámot, ami körülbelül az öt méteres körzetében hat. Nem volt esélyem akárhogy is védekezni ellene, így hát jól oldalra lökött. Amikor földet értem, még akkor is csúsztam legalább egy métert. Mindenem sajgott a fájdalomtól, de tudtam, hogy fel kell állnom, ha nem akarom megérezni a fénycsóva erejét. Fel is szöktem, és futottam tovább, ahogy csak bírtam. Előrébb egy kicsit furcsának tűnt a föld. Olyan érzés volt, mintha vége lenne. Látszott egy domb teteje, de távolabb már semmit sem láttam, csak a tiszta eget. Mintha legalábbis itt lenne a világ széle.

Szakadék! – gondoltam ijedten, ahogy odaértem már a szélére. Nem tehettem mást, minthogy ugorjak és várjam a fejleményeket. Irányt már nem válthattam volna, mert akkor egyből elkap a kígyó fénysugara. Ahogy lepillantottam, láttam, hogy alattam, és ameddig a szem ellát, csak víz van és a szikla, amiről leszöktem, nagyon magasan van. Felhúztam a térdeimet és összegömbölyödtem, hogy legalább minél kisebb területen érjen a víz felszíne... Akkor talán még túl élhettem. Ilyen magasról vízbe szökni, elég esélytelen, de mégis... talán még túlélhetem. A reménykedésemet viszont gyorsan szétzúzta egy fénysugár. Teljesen körbevett engem a kék fény és egy pillanatra megéreztem azt az égető meleget, amit talán csak a nap mellett érezhetne az ember.

A következő pillanatban pedig feketeség fogadott. A sárkány üvöltései már nagyon közeliek voltak és tudtam, hogy ez nem egy álom. Nem, amit most hallottam, az a valóság volt. Eltorzultan, elhalványulva, de a valóság. A kígyó és a sárkány még mindig harcoltak. Még mindig... talán nem is telt el olyan sok idő. De már nem tudtam. Semmit sem éreztem már. A tudatom is halványan lebegett a semmiben, felfogta, amit tudott, amit sikerült. Most éppen azt fogta fel, hogy kint csata van, mint eddig is volt. Azt már nem annyira, hogy a testem félig a mocsár vizében fekszik, a kardom és belőle a kék kő pedig ennek a víznek valahol a mélyében. Ezt csak az emlékezetem hagyta meg a fejemben.

De legalább tudtam végre gondolkozni, ha mozogni nem is. És ekkor jutott eszembe, hogy talán csak szerencsém van, hogy még élek. Vagy, ha nem szerencse, akkor más. De mindenképp olyasmi, ami nem tőlem függött, és ami egyelőre úgy döntött, hogy még éljek. Hogy meddig és milyen körülmények közt? Az még eldől, egyelőre, ebben a helyzetben, nem tudtam befolyásolni.

Egy újabb kiáltás a kígyóktól, és a sötétség megint színes álmokká változott. Megtapasztalhattam, hogy hogyan öl meg egy sárkány, később azt, hogy mit is jelent egy ilyen kígyó és egy sárkány harcának a közepébe csöppenni. A következő már csak az elevenen égés volt, amikor rámestek egy erdő fáinak vastagabb ágai, és minden égett körülöttem egy sárkánytámadás következtében. Nem volt egy álom sem, ami szépen végződött volna. Az utolsó álmom a kék köves kígyónak egy utolsó, kínkeserves fájdalomkiáltásától kezdődött meg. Mielőtt még teljesen az álomba kerültem volna hallottam, ahogy a kígyó kiáltása elfojtott hangnak hallatszik, majd  furcsa módon elhalványul. Nem úgy, mintha hirtelen meghalt volna, sem olyanképpen, mint eddig, hogy a kényszeredett álom szakította meg. Most valami más lehetett.