Vas és Angyal (Arcan szemszöge)

II. 7. fejezet

Fogalmam sem volt, hogy miként kell kezdeményezni egy szövetségkötést. Csak úgy odamegyek a másik országba, felkeresem az uralkodót, és megkérem, hogy kössünk békét? Biztos nem ilyen egyszerű. A könyvtárban kapnom kellett valamit, ami segít.

Ez az egész őrület. Már nem lehet megszabadulni a gyenge indoklásoktól helytelen cselekedetekre? Miért választhatta Enjel ezt a megoldást? Miért gondolhatta ezt jobbnak, mint a hosszasabb, de stabilabb fajtát? Vagy inkább miért gondolta, hogy csak ezt lehet végbevinni? Mind a kettőt kipróbálhatta volna. Előbb-utóbb úgyis megkaptuk volna a végeredményt. Miért a legrosszabb megoldáshoz kellett folyamodni? És miért nem vállalta be akkor már az emberek előtt is?

Mérgesítő volt. Rossz. Így is csoda, hogy beleegyezett a szövetségkötésbe, azt persze rám hagyta. Én pedig nem mondhattam nemet, tekintettel arra, hogy én ajánlottam az ötletet, arról nem is beszélve, hogy mindegyikünk javára válhat, és senki sem vállalta volna fel. Ha nem lenne efféle sürgős helyzet, eszem ágában sem lenne elfogadni azt, hogy követe legyek. Ha nem lettek volna a kék kövek, eszem ágában sem lett volna segítőjévé válni - jutott eszembe.

Körülöttem az emberek csak nyugodtan járkáltak, megint ugyanazokat a dolgokat beszélték, amiket az eddigi napokon is. Nem figyeltem nagyon rájuk. Túl sok volt nekem ez a nap. Egyelőre csak hazamentem, az asztalomra helyeztem a követi levelet, és kifeküdtem az ágyamra. Korábbi dühöm és szomorúságom idővel csillapodott. Tiszta fejjel gondoltam végig, lépésről lépésre, a mai napot, az egész beszélgetést Enjellel. Talán ha kicsit türtőztettem volna magamat, jobban alakult volna a helyzet. De nem voltam képes rá. Enjel elvett tőlem minden lehetőséget arra, hogy visszaszerezzem azt, ami összekötött végig a gyerekkorommal. Nem is épp arra számítottam, hogy a szüleimmel tértem volna vissza, de legalább pontot tettem volna egy kérdőjeles eset végére, ami már évek óta kínoz. Most visszakaptam a lehetőséget, de akkor, abban a helyzetben, meg voltam fosztva tőle. Így is sok időt elvesztettem. Lehet, hogy már késő. Talán már ha a nyugodt időszak elején mentem volna is késő lett volna, de nem lehet tudni. Ha megtudnám, hogy az akkori foglyokat valamikor az utóbbi hónapokban végezték ki, nem tudnám megbocsájtani Enjelnek többé. Most viszont még volt esély rá, ha csak egy kicsi is, hogy éljenek.

Csakis Enjel „antennái" miatt nem indultam el hamarabb, és csak azok miatt nem tudhattam meg semmit, amikor végre elmentem. Képes kellett volna legyek arra, hogy nyugodtan beszéljek vele? Vissza kellett volna tartanom azt a dühöt és szomorúságot, amit nekem okozott? Talán szebben alakult volna minden. Talán... nyugodtabban beszéltük volna meg az egészet. De még most sem éreztem helyesnek a gondolatot, hogy teljesen nyugodt maradjak. Tudnia kellett, hogy miként is hatott rám a tette. Azt akartam, hogy megtudja, mert másképp úgy gondoltam, hogy nem értené meg. Úgy tűnt, hogy így sem értette meg igazán. De legalább megadta a lehetőséget, hogy eljussak a válaszig, amit kerestem.

Ő nem kapta meg a válaszát. Nem kapta meg, mert nem éreztem úgy, hogy megérdemelte volna, és mindenek mellett nem éreztem úgy, hogy nyugodtan el tudtam volna mondani, egy napra pedig éppen elég volt az idegeskedésből. Végül is megígértem neki, hogy válaszolok, de nem akartam, nem bírtam. Nem akartam újra felidegesedni, de nem bírtam volna nyugodt maradni.

Sóhajtva felültem az ágyamban. Itt volt az ideje, hogy elmenjek a könyvtárba. Minél hamarabb befejezem, annál hamarabb lehet nyugtom végre. Felálltam, és egy utolsó pillantást vetve a követlevélre kimentem. Mindamellett, hogy az idő múlásával egyre valószínűtlenebbé válik, hogy a szüleim életben legyenek, annak sem örültem, hogy Enjellel így összevesztem. A csapatban egy bizonyos szinten mind barátok lettünk, Enjellel pedig többet is beszélgettem, mint másokkal. Akármennyire is mérges voltam rá, és megbocsájthatatlannak tartottam a tettét, mégis nehéz volt külön azt elfogadni, hogy ezennel a barátságunk is megszakadt. Én azt mutattam neki, hogy már semmivel sem tudja jóvátenni azt, amit az állványok felállításával kiváltott belőlem, ő pedig azt mutatta, hogy elfogadja, ha azt akarom, hogy ez így maradjon. Persze nem igazán akartam, de csakis ő tehet arról az egész rossz és elviselhetetlen érzésről, amit éreztem az utóbbi időben. Úgy éreztem végül, hogy nem éri meg ragaszkodnom a korábbi barátságunkhoz. Mostmár ő lett az uralkodó, számunkra egy teljesen más ember, arról nem is beszélve, hogy teljesen más tudni az antennákról. Ha zavarják a történtek, hát magának oldotta meg.