Hated Love | BTS Suga ff. | VÉGRE ÁTÍRÁS ALATT-ami per pillanat szünetel- |

Prológus

-Hatra legyél itthon és próbálj meg nem eltévedni! Vigyázz magadra!-kiáltott ki kedves, s szépen csengő hangján a konyhából nevelő anyám, mire egy széles mosoly jelent meg az arcomon. Hogy miért?

Mert sokkal jobban aggódik értem, mint az igazi. Na de ha megengeditek, kezdem inkább az elejétől.

A nevem Sam Ra Ra. 19 éves vagyok. Kijártam a sulit, egyetemre viszont nem akartam menni, de nem a pénz miatt. Nem volt hozzá életkedvem, hogy még mittom' én hány évet kelljen még többet abban a retkes, piszkos, huligánokkal teli suliban tanyáznom. Tehát most jó lenne munkát keresni. Pár napja költöztem Seoulbe a nevelő szüleimmel, mindent hátra hagyva, tudjátok, mint ahogy minden jó kis sztori kezdete. De miről is beszélek én? Mit kellett volna hátra hagynom? Végülis csak egy pár barátot, de azon kívül? Semmit. Boldog vagyok én így is, a nevelő szüleimmel.

És hogy mi történt az "igazi" szüleimmel? Kíváncsiak vagytok, nem?

Itt hagytak.

Mind a ketten meghaltak. És hogy miben? A legjobb barátomban a rákban. És én erről még csak nem is tudtam addig a pillanatig amíg az orvosok el nem mondták.

De egyébként sem bánom, hogy itt hagytak. Sokkal jobb életet élek nélkülük. Emígy sem bántak velem úgy mintha a lányuk lennék. Vagy úgy mintha egyáltalán egy emberi lény lennék.

-Nem fogok eltévedni.-kiáltottam vissza neki, miközben felálltam a cipőm bekötözése után.-De akkor legyen valami finom vacsira!-kuncogtam el magam a mondatom végére, mire anyukám is ezt tette. Mivel régebben mindig a nevükön szólítottam őket, amiből látszólag elegük volt, megkértek, hogy csak 'anyát' és 'apát' mondjak ha beszélek velük. Amivel semmi problémám nem volt. Jut eszembe! Apukám dolgozik. Van egy vállalata és elég sokat keres, ami miatt nem vagyunk eppen szegények. Anyukámnak is van egy szép kis munkahelye, de hétvégén ő nem dolgozik.

Magam után becsukva az ajtót, fülembe raktam a fülhallgatóm és elindítottam a legmegnyugtatóbb zenémet. Nem mintha lett volna rá szükségem-hogy megnyugodjak-, de most ezt volt kedvem hallgatni. Na meg egyben ez a kedvencem. Kiváncsiak vagytok rá, hogy mi a címe? Na jó, nem akarom húzni az agyatokat. Igazából ez egy zongora játék. Yiruma a szerzője, kiegyben a kedvenc zongoristám. És a kedvenc számom tőle a Kiss The Rain (fönt van a videó). Mikor először meghallottam, annyira megnyugtató érzést keltett bennem, hogy mikor semmi problémám sem akadt, akkor is sokkal jobban éreztem magam, mint általában. Igazából fogalmam sincs mi a lényege, sosem kerestem utána, de mindig olyan szerelmes dalnak tűnt nekem.

Lassan bandukoltam a városban. Feljegyezve fejembe, hogy merről jöttem, pillantottam minden felé, és csodáltam a helyet. Szép házak, lakások, boltok, minden ami kell egy ekkora városba, megvolt. Hát nem mintha máshogy képzeltem volna el, de na. Ugye említettem, hogy pár napja költöztünk ide? Hát igen. Az idő alatt csak pakoltunk, pakoltunk és mégtöbbet pakoltunk. Na meg, pakoltunk, azt se felejtsük ki! De most végre van időm körül tekinteni és kifújni magam, megismerni a környezetet amiben élni fogok. Bár ahogy magam ismerem, nem hiszem hogy nagyon magához fog vonzani.

Mélyet szippantva a levegőből, elfintorodtam. Az égre tekintettem és az arcom egy nagyobb grimaszba váltott át. Az ég borús volt. És ekkor már tudtam, hogy bármelyik pillanatban eleredhet az eső. Félre ne értsétek, nincs semmi bajom az esővel. Szeretem...de csak az ablakból nézni. Nem úgy, hogy rám zuhan, mintha egy vödörből öntötték volna rám.

Néhány pillanat után pedig sóhajtva vettem tudomásul, hogy már el is eredt és nem fog a kedvemre megállni. Amilyen gyorsan csak tudtam, szaladni kezdtem, keresve egy helyet ahol megbújhatok, hogy még valamennyire szárazon tarthassam magam. Szerencsémre hamar találtam egy kis kávézót, aminek kis teraszán szárazon tarthattam magam. Kissé megkönnyebbülve töröltem meg egy aprócskát magam, hogy lerázzam azt a néhány esőcseppet ami rám zuhant, majd ekkor észbe kaptam, hogy nem szól egy zene se. Értetlenül elő kaptam mobilom és bekapcsoltam. Vagyis csak kapcsoltam volna...mert lemerült. Karórámra pillantva, tudatosult bennem, hogy fél óra múlva otthon kéne lennem. Magamban szídtam balszerncsém, hogy pont most kellett lemerülnie a mobilomnak. És hogy az esőnek is kellett esnie. Sóhajtva, kiszedtem fülemből a fülesem és elraktam, mint ahogy a mobilom is. Kezem zsebre vágtam és az ázó várost pásztáztam tekintetemmel, mikor is valaki megszólított.