Hated Love | BTS Suga ff. | VÉGRE ÁTÍRÁS ALATT-ami per pillanat szünetel- |

25. rész

Arra ébredtem, hogy egy kutya ugat. Nem is kellett sok, rá jöttem, hogy az a kutya nem más volt, mint Sugar. Kinyitva szemeim tudomásul vettem, hogy még mindig a kanapén fekszem. Előttem a fiú békésen szuszogó arca helyezkedett el, és egyik kezével az én sebes kezem fogta, úgy, hogy az egyáltalán nem fájt. A nappaliban lévő órára néztem, amin még csak fél kilencet ütött az idő. Fejemben egy pillanat alatt átfutottak a tegnap történtek. Szívverésem hirtelen felgyorsult és lélegzet vételem is szaporább lett. A fiú kezét aprót megszorítottam, vigyázva a sebre, nehogy vérezni kezdjen. Yoongi láthatóan felébredt, mert fejét felemlete a kanapé széléről és rám emelte.

-Mi a baj?-kérdezte fáradtan, még mindig tartva kezem. Nem mondtam semmit. Hirtelen felültem a kanapén, úgy, hogy alig volt erőm, majd megragadva a fiú vállát, magamhoz rántottam és szorosan hozzá bújtam. Egyáltalán nem sírtam, mert még ahhoz is alig volt erőm, de ha lett volna, kibőgtem volna a lelkem, annyira meg voltam rémülve. Yoongi, karjait körém fonta, majd hátam kezdte simogatni. Tudta, sőt! Érezte mennyire féltem. És én is éreztem, hogy Ő mennyire félt. Ajkait fejemre helyezte és egy apró puszit nyomott rá, majd lassan eltolt magától, ezzel magára vonva tekintetem.-Amíg én itt vagyok, nem bánthat senki!-mondta halál komoly tekintettel, majd közelebb hajolt arcomhoz, és egy szenvedélyes csókolt lehelt ajkaimra. Aprót biccentettem, ahogy elvált tőlem, majd próbáltam felállni, de Yoongi vissza tartott. Csuklómnál fogva visszaültetett a kanapéra, majd Ő felállt.-Pihenj. Azért nem kevés vért vesztettél...-mondta sóhajtva, miközben elindult a bejárati ajtó felé, ahol beengedte Sugar-t, ki száguldva odarohant hozzám, és össze-vissza kezdett mocorogni körülöttem, ami nagyon viccesen nézett ki. Halkan elkuncogtam magam, majd azzal a kezemmel, amelyik nem volt megsebezve, lágyan megsimogattam és egy puszit nyomtam fejére.-Én nem kapok?-ült mellém a fiú, mire mosolyogva felé fordultam.

-Hova szeretnéd?-kérdeztem érdeklődve, közelebb kúszva hozzá. Addigra kutyám már el is viharzott a konyhába.

-Mondjuk...-gondolkodott el egy kósza vigyor kiséretében, ahogy derekamat átkarolva az ölébe húzott.-Az arcomra, a fejemre, az orromra...-kezdte el felsorolni a kéréseit, de én elhallgattattam, azzal, hogy ajkaira tapadtam és szenvedélyesen falni kezdtem őket. Azonnal viszonozta. Párnácskáit lágyan mozgatta enyéimen, amitől szinte mindig elolvadok. Egyik kezével oldalam simogatta, míg másikkal tarkómnál fogva nyomott szorosabban arcához.

Levegőhiány miatt elválltunk egymástól, majd homlokunkant egymásnak döntöttük és lihegve meredtünk egymás iríszeibe. Az Ő orcáján ott bújkált egy kósza vigyor, míg az enyémen egy elégedett mosoly volt jelen.

-Köszönöm.-suttogtam, úgy, hogy csak Ő hallja.

-Mit?-kérdezte kissé értetlenül.

-Hogy megmentettél...-mondtam továbbra is suttogva, mintha nem akarnám, hogy más is meghallja, úgy, hogy nincs is bent senki a helyiségben.

-Még szép, hogy megvédem a csajom.-mondta mosolyogva, tovább simizve oldalam. Halkan elkuncogtam magam a "csajom" szó hallatán, bár én is "csávóm"-nak szoktam nevezni Őt, persze a tudta nélkül. Pár pillanatig csak bámultuk egymást, mikor is valamit észre vettem arcán, amitől szemöldökeim összeráncoltam.

-Fáj?-kérdeztem kissé idegesen, miközben apró kezemmel arca fele igyekeztem, s mikor hozzá értem az egyáltalán nem halvány lila folthoz, aprót felszisszent. Arcvonásaim hirtelen megváltoztak és szomorúvá váltottak. Fejem kissé lehajtottam és bekötött kezem kezdtem vizslatni, miközben gondolataimba meredtem.

Miattam sérült meg. Miattam esik mindig bajba. Értem...miattam aggódik. Minden miattam van. És én ezeket eddig észre sem vettem. És mind ezt miért? Miért nem vettem észre előbb? Miért vigyáz rám ennyire? Miért tart annyira értékesnek, hogy képes saját magát megsérteni? Én szinte nem is teszek érte semmit, de Ő mindig itt van nekem. Egyáltalán miért szeret? Miért volt velem mindig olyan kedves, hogy végül megszerettette velem az embereket? Miért Yoongi? Miért?

-RARA! RARA MI A BAJ?-zökkentett ki gondolatmenetemből Yoongi aggódó hangja. Fejem hirtelen felkaptam a hirtelen jött hangtól. Yoongi ijedt és könnyekkel teli szemeivel találtam szembe magam, amitől értetlenül kitágultak szemeim. Szemeiből potyogtak a könnyek, és aprókat szipogott, miközben vállaim szinte széttépte kezei közt.-RaRa...már...tíz perce szólítgatlak...de nem válaszolsz...-nyögte ki erőtlenül, mintha most tértem volna vissza a halálból, és nem hinne a szemének. Szemeim kissé kitágultak a szavak hallatán.

Ennyire elbambultam volna?

-Bocsánat...kicsit...elbambultam...-hajtottam le fejem sajnálkozva.

Ennyire megviselte, csak mert nem válaszoltam?

Yoongi, egy hirtelen lendülettel magához rántott és szorosan karjaiba zárt, mintha készülnék elköltözni valahova. Fejét nyakam és vállam közé helyezte, és mélyen beszívta illatom, amitől kissé kirázott a hideg. Nyugtatás képp kezeimmel hátát kezdtem simogatni, amivel el is értem célom.

-Mondd, mi a baj?-kérdezte továbbra sem felemelve fejét. Kezeim hirtelen megálltak. Nem tudtam, most mit kéne mondanom. Talán az igazat, vagy hazudjak?

-Szeretsz.-nyögtem ki, miközben eltoltam magamtól, és iríszeibe meredtem, amiben értetlenséget véltem felfedezni. Szemöldökeit összehúzta.-De nem tudom miért. Miért védesz meg, de közben te is megsérülsz? Miért voltál már a kezdettől fogva olyan kedves velem? Miért?-kérdeztem egyre halkabban, és éreztem ahogy szemeim megtelnek könnyekkel, majd arcomon végig folynak, hogy a kezemre tudjanak potyogni. Kezét óvatosan felemelte, majd arcomra helyezte és egy simítással lesöpört néhány sós cseppet. Lassan elindult arcom felé, majd ajkait enyéimhez érintette, de csak pár másodpercig. Kezeivel megfogta két karom, úgy, hogy ha kipróbálnék szökni, ne tudjak. Értetlenül kitágultak szemeim, hogy ismét ajkaimra tapadt, de ismét elvált tőlem.-Yoo-...-kezdtem volna bele, de megint lecsapott rám, ezzel elhallgattatva engem. Most tovább csókolt, de még így is hamar eltávolodott, de csak annyira, hogy lehelletét ajkaimon éreztem. Tartva a szemkontaktust, megfogta azt a kezem, amelyik nem volt bekötve, majd óvatosan szívéhez emelte, ami oly' hevesen vert, mintha kiakarna esni helyéről. De mégis. Nekem megnyugtató volt ezt hallani. Hogy miért? Azt nem tudom.

-Azt neked kell tudnod.-lehelte szinte ajkaimra, majd rájuk is tapadt és eszeveszettül falni kezdte őket. Nem értettem, hogy mi is volt ez az egész. Nem értettem szinte semmit az Ő viselkedéséből. Hogy mit miért tesz?

*rég vót ugrás az időben, mondjuuuk...három nappal későbbre*

-Sugar ne ugass már!-"ugattam" rá kutyámra, mikor végre megálltam, s lihegve felé fordultam. De Ő csak nem hagyta abba.-Miért nem jössz ide a jégre te is? Jah igen! Kutya vagy.-hülyéskedtem magamban.-Egyáltalán minek kellett, hogy elhozzalak?-ráztam fejem hitetlenül. Lassan oda csúsztam az álltalam elfoglalt padhoz, majd arra ráülve gondoltam ideje lenne pakolni, hisz szüleim ma érkeznek. Honnan? Apám üzleti útra ment és anyukám magával vitte, hisz egy olyan helyről volt szó, amit anyukám imád.

*olyan aprócska idővel később, mint amekkora egy hangya*

-Sugar, ne itt szaladgálj!-próbáltam meg utol érni előttem rohanó kutyám. Nos...a városban nem lenne jó, ha elveszne...mint a múltkor.-Sugar, gyere már vissza!-kiáltottam rá, mire végre megállt, csak annyi volt a balszerencsém, hogy pont előttem, így átbuktam rajta, úgy, hogy pont az útra estem. Készültem volna gyorsan felkelni, de hirtelen egy duda szót hallottam meg, majd valai kiáltását. Utána valaki oly' erősen lökött, meg, hogy a járdára kerültem, de az a valaki...azt a valakit elütötték. Ijedten kapta mozdulatlan lénye felé fejem, majd amilyen gyorsan csak tudtam oda szaladtam, hozzá. Feje oldalt volt hajtva így tisztán kitudtam venni arcát. Mikor megpillantottam egy pillanatra elfelejtettem lélegezni. Lesokkolódtam. Szívem iszonyat gyorsan kezdett el verni, s szemeimben könnyek gyűltek, mik hamar utat is törtek maguknak ezzel a fiú arcára potyogva.

Megmentőm nem más volt, mint Yoongi.

Kicsit rövid lett, de remélem tetszik. 😰