Vörös tündér /befejezetlen/

1. Megígéred?

A rózsaszín hajú férfi az igazak álmát aludta, miközben az ébresztőóra hangosan sípolni kezdett. Az ágyon fekvő ezt hallván az öklével rácsapott a készülékre, ami abban a pillanatban el is csendesedett. Ásított egy nagyot, majd úgy döntött, hogy visszafekszik. Már majdnem sikerült újból elaludnia, amikor a lakószoba ajtaja lassacskán kinyitódott. A hat éves kislány óvatosan belopózott a szobába, majd az apja mellett megállt. Piszkálni, noszogatni kezdte a férfit, ám hiába próbálkozott, a papája nem volt hajlandó felébredni. A lány végül hosszas elmélkedés után döntésre jutott. Vett egy mély lélegzetet, majd elrugaszkodva a talajtól, egyenesen az édesapja hasára ugrott, aki tágra nyílt szemmel, fájdalmas arckifejezéssel nézett a lányára. A gyermek ezzel szemben csak vigyorgott, majd jókedvűen ugrált az ágyon, miközben hangosan nevetgélt.

– Papa, ébredj fel! – mondta a szintén rózsaszín hajú személy, aki tovább folytatta az ugrálást.

– Ez kegyetlen volt tőled, Nashi... – ecsetelte álmos hangon Natsu, miközben a fájdalom fokozatosan elmúlt. – Áú-áú! Ez nagyon fáj! – tette hozzá még megjegyzésképp Natsu, aki eljátszva az elviselhetetlen fájdalmat, magzatpózt vett fel.

– Tényleg fájt, papa? – kérdezte csodálkozva Nashi, és abbahagyta az ugrálást. – Ne haragudj rám, papa! Én nem akartam fájdalmat okozni neked – szipogott szomorkásan Nashi, amikor Natsu felhagyva a színészkedéssel, megragadta a lányt, és gyengéden hanyatt fektette.

– Hé-hé, semmi baj! A papa jól van! Csak vicceltem az előbb – szólt a témához Natsu, aki megbánta az előbbi gyerekes viselkedését. – Ne sírj, hercegnőm...

– Hihi, átvertelek! – Nashi felhagyva a pityergéssel, újból vigyorogni kezdett. – A papa rossz színész, de ettől függetlenül nagyon szeretlek! – Nashi ezután megpuszilta az apja arcát.

– Oh, szóval így állunk? – faggatózott mosolygósan Natsu, majd csiklandozni kezdte Nashit. – Az én kis drágaságom napról napra ravaszabb.

– Nee, papa! – kérlelte őt nevetgélve Nashi, majd miután alábbhagyott a „támadás", a kislány Natsu mellkasára ült. – Apu, mikor indulunk el?

– Nemsokára, Nashi. Reggelizünk, utána bepakoljuk a táskákat a kocsiba. Ezt követően pedig már indulunk is Magnoliába – válaszolta készségesen az idősebbik, majd megsimogatta a lánya buksiját. – Mi a baj, kicsim? Nagyon elszontyolodtál...

– Hiányozni fog a nagyi és a nagypapi – mondta el a bánatát Nashi.

– Értem. – Natsu ezután gyengéden lefektette maga mellé Nashit, majd felé fordulva beszélni kezdett. – Azonban csak a szomszéd városba költözünk, ami innen kocsival egy órányira van. Sőt, vonattal ez az időtartalom még rövidebb, szóval emiatt nem kell szomorkodnod. Amúgy is: Layla-san és Jude-san megígérte, hogy amikor csak tudnak, meglátogatnak minket. Olyan alkalom is lesz, amikor mi fogunk ellátogatni hozzájuk. Ezért felesleges ezen tovább bánkódnod. Attól, hogy még elköltözünk, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy soha többé nem találkozunk Layla-sanékkal. Hidd el, sokat fogjuk még őket viszontlátni... – folytatta volna még a magyarázatot Natsu, amikor a kislány hirtelen szorosan megölelte őt.

– Szeretlek, papa! – mondta alig hallhatóan Nashi.

– Én is szeretlek téged, drága hercegnőm – ecsetelte mosolygósan a férfi, aki tisztában volt azzal, hogy a lánya miért ölelte meg őt az előbb váratlanul. – Az ígéretemet sem felejtettem el. Azonban még egy kicsit várnod kell. Hidd el, az új lakhelyünkön minden másképpen fog alakulni.

– Megígéred? – kérdezett vissza könnyes szemmel a kislány.

– Igen, megígérem! – Natsu és Nashi ezt követően még néhány percig az ágyban maradtak, majd miután alábbhagyott a lány rosszkedve, együtt elindultak a konyha irányába.