Vörös tündér /befejezetlen/

9. Múlt...

Natsu végül néhány lépést tett a fiú felé, aki valamelyest megijedt a férfi látványától. Ahogyan csökkent közöttük a távolság, úgy kezdett egyre inkább kétségbeesni a fiatal diák.

– Ne jöjjön közelebb! – kiabálta idegesen az átlagos testalkatú fiú. – Álljon meg, vagy leugrom!

– Oké, akkor ugorj – mondta magabiztosan Natsu, miközben zsebre dugott kezekkel figyelte az eseményeket. – Na, nem ugrasz?

– Mi? – kérdezte csodálkozva a peremen álló, aki nem erre a reakcióra számított.

– Ha ugrani akarsz, akkor nem tartalak fel. Csináld csak – kezdett el ismételten beszélni Natsu, aki a fiatalabbiktól néhány méterre megállt. – Végtére is azért jöttél ide, mert gondolom eleged van ebből a világból. Biztosan rossz életed volt...

– Fogja be! Fogalma sincsen, hogy miken kell keresztül mennem mindennap! Sok ember el sem tudja képzelni, hogy milyen szar lehet az élet! Akik azt hiszik, hogy az övék a legrosszabb, azokkal szívesen helyet cserélnék. Egy hétig se bírnák ki azt, amit nekem már évek óta át kell élnem. Ellenben az olyan tanárok, mint amilyen ön, ezt sose fogja megérteni. Hiszen maguk magasról leszarják a diákjaik sorsát – kiabálta dühösen a fekete hajú, aki lepillantott a magasból. – Nincs értelme folytatni ezt a kilátástalan életet.

– Ezt a marhaságot – szólt közbe a rózsaszín hajú tanár, majd arrébb menve néhány métert, ő is fellépett az épület peremére és rezzenéstelen arccal nézett le a magasból. – Miért hiszed azt, hogy te vagy a világ legszerencsétlenebb embere? Szívesen helyet cserénél bárkivel? Nem tudom, hogy milyen életed volt, de aki az enyémet ismeri, az jól tudja, hogy rám az égiek rohadtul neheztelnek és ott szívattak meg, ahol csak tudtak. Egyszer annyira jól sikerült nekik, hogy egy rövid pillanat erejéig én is azon hezitáltam, hogy öngyilkos leszek. Hét éve pillanatok alatt darabokra hullott az életem, azonban végül elhessegettem ezeket a negatív gondolatokat – ecsetelte el röviden a múltját Natsu, amit a másik érdeklődve hallgatott. – Amúgy reagálva többi kijelentésedre: én nem vagyok átlagos tanár. Engem érdekelnek a diákok problémái. Ahogyan most is azon töprengek, hogy vajon miért is kívánod eldobni magadtól az életedet?

– Nem hiszek magának! Nyilvánvalóan hazudik – szólott újból fiú.

– Valóban úgy véled, hogy hazudok? Értem, akkor tégy próbára! Ám előtte megtudhatnám a nevedet? Csak érdekel, mert földet érésnél a fejed leszakadhat a helyéről, és feltehetőleg felismerhetetlenné roncsolódik az arcod, miközben az agyvelőd szép lassan elhagyja a koponyádat. Bár az is lehet, hogy arra a rozsdás póznára esel, és akkor csak felnyársalod magad, miközben magad köré vértócsát csinálsz. Lehet, hogy a szemed is kiesik, amit majd a patkányok fognak haza vinni vacsora gyanánt. Tényleg, nincsen kedved végrendeletet írni? Ha gondolod, szívesen átveszek egy-két értékes dolgot... – magyarázta az ötletét Natsu, amitől a másik teljesen ledöbbent.

– Maga teljesen őrült! Tanár létére tényleg ilyeneket kéne mondani egy diáknak?

– Miért? Azt mondtad, hogy leugrasz. Én csak tudni akarom, hogy ki az hülye, akivel most beszélek – válaszolt vissza határozottan Natsu, aki bár már régen tisztában volt azzal a ténnyel, hogy mi a neve a mellette állónak, ám időhúzás gyanánt úgy vélte a legjobbnak, hogy fiút folyamatosan szóban tartja, miközben igyekszik kizökkenteni Gray-t. – Hoppá, felerősödött a szél! Ha most leugrasz, akkor valószínűleg a járdán lévő törmelékekre fogsz esni. Hmmm... Gyönyörű látvány lesz! Törött csontok mindenhol, ráadásul vérrel áztatva – magyarázta a lehetséges jövőt Natsu, majd folytatta. – De adok egy tanácsot: próbálj meg talpra esni. A fejed bár megmarad, de minden más testrészed... Fúh, a lényeg, hogy kurva nagy mázli kell ahhoz, hogy ebből a magasságból túléld a zuhanást. Azonban mielőtt leugrasz, szeretnék veled beszélgetni. Szóval, akkor végre-valahára kinyögöd a nevedet? Vagy minek szólítsalak? Kölyök? Hullajelölt? Srác? Agyvelő?