Vörös tündér /befejezetlen/

17. Barátság próbája

Két hét telt el, ám hiába az elszánt próbálkozások, a 11. E „szívatási" kísérletei mind kudarcba fulladtak. Bármit is találtak ki Natsu-sensei ellen, a férfi mindig egy lépéssel előttük járt, ezáltal meghiúsította a diákok terveit. Azonban a fiatalok eldöntötték, hogy nem adják fel a küzdelmet, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy valamilyen módon kirúgassák újdonsült osztályfőnöküket. Ellenben ahogy teltek a napok, úgy váltak egyre bizonytalanabbá, hisz Natsu mindenféle megerőltetés nélkül vette a nehéz akadályokat. A diákcsínyek semmit se értek ellene. Amikor pedig komolyabb szívatással rukkoltak elő, akkor a végén mindig ők húzták a rövidebbet, és Natsu a maga módján „viszonozta" a diákjai kedvességét. Viszont meglepődve vették tudomásul, hogy bár többször is lebuktak és kudarcot vallottak, a rózsaszín hajú férfi egyszer sem szidta le őket, ahogyan az igazgatónak se jelentette ezeket az incidenseket. Ellenben továbbra sem bíztak meg a férfiban, hisz még mindig úgy hitték, hogy csak megjátssza a kedves tanár szerepét, és csak idő kérdése, hogy Natsu Dragneel kimutassa a foga fehérjét...

Az iskolában jelenleg is tartott az egy órás ebédidő, amit kihasználva Minerva, Yukino és Levy elmentek a büfébe, majd onnan az iskola mögött elterülő, a kosárlabda pálya melletti padon foglaltak helyet. Az őszi időjárás kifejezetten kellemes volt, és miközben jóízűen falatoztak, egy hang hatására Minerva hirtelen hátratekintett.

– Mi az, Minerva-san? – kérdezte kíváncsian Yukino, majd ő is hátrapillantott. – Oh, most már értem – tette hozzá még megjegyzésképp a lány, majd visszafordult. – Hagyd őt, Minerva-san. Sting-kun többé már nem a barátunk...

– Igaza van Yukinónak! Sting elárult bennünket. Ahogyan Juvia is átpártolt Natsu-senseihez – szólt a témához Levy.

– Idióta Sting... – reagált a barátnői kijelentésére Minerva. – Nem értem, hogy mit látnak abban a pasasban. Pedig tisztában kéne lenniük azzal a ténnyel, hogy a tanárok csak kihasználják a diákok kedvességét. Hisz amikor eljön az idő, úgyis cserbenhagynak minket – ecsetelte kissé rosszkedvűen a fekete hajú leány, amikor néhány diák odasétált hozzájuk.

A lányok tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy a mostani incidensből igen nagy viszály lehet. Sőt, a konfliktus ebben a pillanatban szinte elkerülhetetlen, hisz ismerve Minervát, a lányok jól tudták, hogy az osztálytársuk felé elég egy rossz megjegyzés, és akkor a fekete hajú részéről nincs irgalom...

– Nocsak, kit látnak szemeink? – kérdezte gúnyolódva a végzős diák, míg a másik négy barátja magabiztosan megálltak a lányok előtt. – A „szégyen" osztály tagjai talán nem tudják, de jelenleg is a mi helyünkön ülnek...

– Érdekes, mert a padon sehol se látom a nevedet – szólt vissza nyugodt hangnemben Minerva. – Amúgy, ha nem vagytok vakok, akkor észrevehettétek, hogy az udvaron még bőven akad szabad pad. Egy szó, mint száz: tűnjetek el innen!

– Nézzenek oda, megszólalt a 11. E egyik legnagyobb ribanca. Hé, én a helyedben kidobnám azt az undorító szendvicset és inkább valami finomabbat ennék, mint mondjuk ezt... – A barna hajú srác ezután a nadrágján keresztül megragadta a férfiasságát, míg a barátai ezt láttán idétlenül felnevettek. – Na, baby, mit mondasz? Szeretnél kapni a kolbászomból? Ha szépen kéred, talán... – mondta volna magabiztosan a srác, amikor Minerva megragadva a férfi gatyájának „tartalmát", erősen megszorongatta azt, aminek hatására a fiú fájdalmában keservesen üvöltött.

– Kolbász? Neked? Ugyan már – ecsetelte sunyi nevetés kíséretében Minerva, majd folytatta. – A te szerszámodhoz képest az én kis ujjam már vastagnak számít – tette hozzá még gúnyolódva Minerva, majd elengedve a másikat, ököllel arcon ütötte a fiút, aki néhány hátralépést követően a fenekére huppant.