Vörös tündér /befejezetlen/

35. Sycca tündérei II.

– Hmm... Vajon mi történhetett? – elmélkedett gondterhelten Irene, és miközben lefelé bandukoltak a hegyen, halkan folytatta a beszédet. – Biztos vagyok benne, hogy valami történt kettejük között.

– Arra gondolsz, hogy valami oknál fogva külön-külön jöttek vissza a kilátóba? – érdeklődte kíváncsian Mavis, Irene pedig válasz gyanánt biccentett egyet. – Értem. Mondjuk ez tényleg sok kérdést vet fel. Ráadásul szemmel láthatólag kerülik egymás társaságát. Lehet, hogy összevesztek?

– Talán, de ebben nem vagyok teljesen biztos – folytatta a témakifejtését Irene, és közben le sem vette a tekintetét a két emberről, akik néhány méterrel előttük jártak, miközben a fiatal felnőttek továbbra is szótlanul haladtak egymás mellett. – Azonban sürgősen ki kell találnunk valamit, mert ellenkező esetben ennek a vidám kirándulásnak végleg lőttek.

– Egyetértek. Muszáj valamit tennünk – helyeselt magabiztosan Mavis, majd hátrapillantott a fiatalok irányába, akik mellett jelen volt a férje is. – Szegény, Nashi-chan. Nagyon lehangolt szegénykém.

– Sajnos ez részben az én lányom miatt van – ecsetelte egy sóhaj kíséretében Irene, és egy pillanatra ő is hátranézett. – Miután Erza visszatért a kilátóba, Nashi-chan hiába akart vele több időt eltölteni, Erzán egyértelműen látszik, hogy ő inkább most egyedül szeretne lenni. Azonban ennyire figyelmen kívül hagyni egy kisgyereket... – mondta alig hallhatóan Irene, aki gondterhelten töprengett a problémán, ami ebben az esetben maga Erza és Natsu volt.

Míg a két nő igyekezett valami remek ötlettel előrukkolni, addig Nashi a bácsikája mellett sétált. A kislány rosszkedvűen nézett maga elé, miközben olykor-olykor felpillantva a távolba nézett. Zerefnek nem sok idő kellett ahhoz, hogy megállapítsa a tényeket, miszerint Nashi egy vörös hajú nő miatt szomorú. Észrevette, hogy a kislány többször is hosszasan figyelte Erzát, miközben Nashi egy idő után egyre lassabban ment. Végül az egyik pillanatban a kislány megállt. Egy helyben ácsorogva figyelte a földet, mialatt továbbra sem volt hajlandó akár egy lépést is előre tenni. Zeref, Gray és Larcade szintúgy megálltak, majd értetlenkedve vették szemügyre Nashit, aki kerülte a szemkontaktust.

– Mi az, Nashi-chan? Miért álltál meg? – puhatolózott kíváncsian Gray, majd kinyújtotta a jobb kezét. – Gyere, menjünk tovább.

– Nem – reagálta alig hallhatóan Nashi.

– Tessék? Miért nem? – faggatózott meglepődve Gray. – Nashi-chan, ne butáskodj. Gyere, tovább kell mennünk.

– Nem megyek! – reflektált rosszkedvűen Nashi, majd sarkon fordult. – Hagyj békén, Onii-chan!

– Na, de Nashi...

– Gray-kun – szólt közbe a beszélgetésbe Zeref, és gyengéden megérintette Gray vállát. – Te és Larcade nyugodtan menjetek előre. A többieknek meg mondjátok meg, hogy nemsokára utánuk megyünk. Oké?

– O-Oké. Gyere, Larcade-kun... – zárta le a témát csodálkozva Gray, aki bár nem értette, hogy a kishúga miért viselkedik így, ám jobbnak látta, ha ezt az ügyet inkább Nashi keresztapjára bízza.

A csapat látótávolságon kívül helyezkedett, és bár Natsu eleinte nem nagyon akart tovább állni, Mavis meggyőzte a férfit arról, hogy most bölcsebb lenne magára hagyni a két Dragneelt. „Ne aggódj, Natsu-kun. Ők ketten most olyan dolgokról ejtenek szót, amit egyelőre még nem mondhatnak el neked. Szóval legyél türelemmel, és bízz a fivéredben." Nyugtatta meg a másikat Mavis, aminek hallatán Natsu nem tehetett mást, mint türelmesen várakozott a két emberre.