- Summer - anya több mint valószínű, már sokadjára szólított meg, mert tiszta ideg volt a hangja. Elvileg ma volt a heti, békés családi vacsora napja ahol tökéletesen békésen eszünk és aput hallgatjuk, pont, mint egy tökéletes család. Boldogan, nevetgélve és arra várva, hogy elmeséli mi történt ma vele a cégnél.
De kiéve ma... pont ma egyszerűen képtelen voltam koncentrálni, ugyanis ma volt a napja, az egyetemi felvételi értesítők kiküldésének. Már régóta tudom, hogy előadó művészetet szeretnék tanulni, de ha akár az irodalom szakra nyernék felvételt, már kiugranék a bőrömből örömömben. Anya kezdett úgy kinézni, mint egy túlérett paradicsom, ezért próbáltam ártatlanul rápislogni.
-Igen, anyu? - erre csak még idegesebb lett és levágta a kanalat az asztalra.
-Summer, apád egész nap csak arra vár, hogy beszélhessen veled, de te látszólag is álmodozol, ezért még csak bele se tudott kezdeni - ezúttal rettenetesen komoly arcot vágott. Ha kanállal ölni lehetne.
Nyeltem egyet és apára sandítottam. Oh, igen. Apa. Ő volt a tipikus rossz ázsiai apa példa, de még abból is a ritkán rettenetes fajta. Szigorú volt, de még csak nem is a jó értelemben.
Egyszerűen semmit se engedett, amit én szerettem volna. Semmit. Ha azt akarta volna, hogy a tengerbe vessem magam, már megtettem volna. Ha nem én, akkor más helyettem.
Ezért is jelentkeztem annyi távoli egyetemre. Szöulba, Amerikába, sőt még Európába is, csak azért, hogy végre a saját életem élhessem.Ismét apára néztem a szemem sarkából, aki ezúttal összehúzott szemmel figyelt. Baj szagot éreztem, ezért lenyeltem a csirkét, amin már percek óta rágódtam és biccentettem felé.
- Summer. Ma érdekes leveleket találtam a postaládában - várjunk. Micsoda. Érdekes... miket? Mintha a gondolataimban olvasott volna, apám elmosolyodott és folytatta. - Koreai Művészeti Egyetem, Szöuli Képzőművészeti Egyetem, Sunkyunkwan Egyetem, Maryland Művészeti Egyetem... Valóban, érdekes.
- Ezek... mind azok az egyetemek ahova beadtam a jelentkezésemet - éreztem, hogy forogni kezd velem a világ, ezért remegve felálltam az asztaltól.
- Igen. És egyetlen orvosi vagy jogi iskolát sem látok közöttük.
- Persze, hogy nem látsz - mondtam rekedtes hangon. - És nem is fogsz. Művészetet akarok tanulni.
- Látod - apám felém bökött a villájával. - Ez köztünk a különbség. Te akarod. Én meg nem. Ezért összetéptem és kidobtam ezt a sok értelmetlen levelet, sőt még telefonáltam is nekik, hogy nehogy felírjanak a listára véletlen. Következő évben ismét megpróbálhatod az orvosit. Légy hálás nekem - anyám egyetértően bólogatott.
Szerencse, hogy ekkor már álltam, mert különben ott ragadtam volna egész életemben. Az egész szoba forgott körülöttem és csak arra tudtam gondolni, hogy ki kell jutnom, el kell mennem. Lassan abba az irányba fordultam ahol a szobám volt, és ahogy csak a lábam bírta, elfutottam.
Nem tudom, hogy mikor és hogyan, de eljutottam a szobámig és az ágyra vetettem magam. Még hallottam magam mögött, ahogy apám nevet, mintha ez lett volna élete legjobb napja.
Mindig ezt tette velem. Amióta csak az eszemet tudom. Amikor 5 éves voltam arra kényszerített, hogy zongorázni tanuljak, de minden alkalommal megvert, amikor elhibáztam egy darabot. Ezért titokban gitározni kezdtem és meggyűlöltem a zongorát.
10 éves koromban beíratott a kórusba, mert dicsekedni akart a kollégáinak az úgynevezett 'tehetségemmel', de ekkor már csak dacból is, a dalok gyakorlása helyett olvastam és dalszövegeket írtam.
15 éves voltam, amikor eldöntötte, hogy ügyvéd vagy orvos leszek. Én pedig ebben az évben határoztam el, hogy a szórakoztatóipar lesz az életem. Másokat akartam boldoggá tenni, azt akartam, hogy az én történetem, az én érzéseimet énekeljék az emberek. Végre a saját életemet akartam élni.
De a legrosszabb... tavaly történt. Amikor betöltöttem a 18. életévemet. Az, hogy orvos legyek, már csak látszat volt. Az apám eladott egy részvénytulajdonosnak, a saját cégénél. Tudom, azt akarta, hogy a pénz a családban maradjon, de ez már nekem is sok volt.
És ezért aznap éjjel eldöntöttem. Elszökök otthonról. Persze, még magam se tudtam, hogyan tovább, de itt nem maradhattam. Egyelőre kellett egy barát, akiben megbízhattam. És erre való a mobilom, illetve az egyetlen barátnőm, Eun Ji.
Sum: Szia, nálatok maradhatnék az éjjel?
EunJiBae: Hahó, ennél lehetnél udvariasabb is. Mondjuk, kérlek drága Unnie...
Sum: Jó,jó. Eun Ji Unni, kérlek, fogadj be egy éjszakára. A sütit és az italt én állom."
EunJiBae: Így már mindjárt más, bogaram.
Eun Ji, volt a legédesebb lány, akit ismertem. Három évvel volt nálam idősebb, de a legfőbb bizalmasomnak is őt tartottam, nem csak a barátnőmnek. Akármikor fordulhattam hozzá, sose kért cserébe semmit és mindig meghallgatott.
Felkaptam a sporttáskámat, beletuszkoltam a ruháimat meg a félretett pénzemet és a hátamra dobtam az öreg gitáromat.
-Hát... azt hiszem ennyi - mormoltam magam elé és kinéztem az ablakon. Sötét volt, hideg és még a szél is fújt. Esett az eső, úgyhogy nagyon kellett sietnem. Hé, legalább már senki nem volt ébren, ez is valami. 'Anya' és 'apa' is aludtak már azt hiszem.
Behunytam a szemem és kiugrottam az ablakon.
Egy jobb élet felé. Legalábbis egy szabadabb élet felé.
Nagyon remélem.
YOU ARE READING
Autumn Rain » Yoongi ff. ✓ ʙᴇꜰᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ
Fanfiction» Summer. Egy lány akinek mindene megvan, legalábbis elméletben. Valójában egy kalitkába zárva engedelmeskedik apja minden szeszélyének. Egy nap a lány megelégeli ezt az életet és elszökik otthonról, hogy végre szabadon élhessen. Min Yoongi. Zseni...