Tell Me That You Love Me

16. Everything is dark

Dylan

- Én is téged - suttogta Thomas halkan, majd a kezeit a derekamra csúsztatta, és szorosan magához ölelt. Az én kezeim még mindig a csípője mögött volt, összekulcsolódva, és ezáltal próbáltam olyan közel húzni magamhoz, ahogy csak lehet. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a szívdobogását, és éreztem minden egyes lélegzetvételét. Egyenletesen lélegzett, de a szíve a szokásosnál gyorsabban vert. Mintha izgult volna, vagy nem is tudom...

- Jól vagy? - kérdeztem, mire kissé elhúzódott, és elmosolyodott.

- Sosem voltam még jobban. - mondta, mire ismét egy szoros ölelésbe vontam.

- Sajnálom...- mondtam hirtelen, mire Thomas mélyen a szemembe nézett.

- Nem értem...mit sajnálsz? - Össze volt zavarodva.

- Mindent....amiket mondtam, amiket tettem. Hogy eltaszítottalak magamtól, és hogy annyiszor megbántottalak...- soroltam, és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Amikor Thomas észrevette a könnyeimet, odahajolt az arcomhoz, és lecsókolta őket egytől-egyig.

- Nincs miért bocsánatot kérned. - suttogta a fülembe.

- De... - ellenkeztem volna, amikor hirtelen befogta a számat. A sajátjával. Ez a csók nem tartott olyan sokáig, és nem is volt olyan szenvedélyes, mint az első, de Thomas elérte vele a célját, mégpedig azt, hogy befogjam.

- Késő van. - szólalt meg Thomas. - Aludnunk kellene. - Bólintottam.

- Hát akkor én most asszem megyek is... - mondtam halkan, majd megfordultam, és az ajtó felé vettem az irányt. De ekkor Thomas elkapta a csuklómat.

- Ugye ezt most nem gondolod komolyan? - A hangja komoly volt, de láttam a nevetőráncokat összegyűlni a szeme alatt.

- Nem, vagyis de, vagyis...úgy érted, hogy..mármint hogy itt, szóval hogy... - dadogtam, amit Thomas szórakozottan figyelt. Aztán egyszer csak úgy döntött, hogy kisegít.

- Igen, úgy értem, hogy itt, velem. - mosolygott. - Persze csak ha te is akarod. Akarod?

- Igen, persze, vagyis...asszem, ja.

- Asszed? - Komolyan azt hittem, hogy Thomas itt fog röhögőgörcsöt kapni a bénázásomtól.

- Nem, mármint... - Vettem egy jó nagy levegőt, és folytattam. - Igen, szeretnék itt maradni veled.

- Remek. - vigyorodott el.

Thomas

Mikor reggel felébredtem, éreztem, hogy valami nyomja a fél mellkasomat. Vagy inkább valaki. Dylan olyan békésen aludt rajtam. Az egyik kezét átvetette a felsőtestemen, a lábait pedig összefűzte az enyéimmel. Nem akartam felébreszteni, szóval nagyon óvatosan kimásztam az öleléséből, és felültem az ágyamon. Gyorsan kikapcsoltam az ébresztőórámat, hogy Dylan arra se ébredjen el. Eléggé kimerült lehet, jót tesz neki egy kis alvás.

Kisétáltam a konyhába, és hirtelen fedeztem fel, hogy nem vagyok egyedül. Egy kisebb szívroham után jöttem rá, hogy csak a húgom "tört be".

- Jézusom...halálra ijesztettél...És amúgy is, mit keresel itt? - kérdeztem. Mivel a húgomról van szó, igen erős okom van azt hinni, hogy már megint sántikál valamiben.

- Ohh, csak azért jöttem, hogy utánanézzek, hogy hogy alakult ez az egész. Mint látod, egész jó munkát végeztem, szóval akár meg is köszönhetnéd. - vigyorgott a húgom.

- Hogy miva...jó munkát? Miről beszélsz?

- Ne már... Én mondtam neki, hogy jöjjön el ide, és mondja el, hogy mit érez, mert magától sosem jött volna. Félt, hogy elutasítod.