Tell Me That You Love Me

30. It's not your fault

Dylan

-S-sajnálom. - fejeztem be a kirohanásomat, majd becsapva magam mögött az ajtót elrohantam. Szinte nekicsapódtam a liftnek, és azzal a lendülettel kezdtem nyomogatni a hívógombot. Nem kellett sokat várni, a lift szinte azonnal megérkezett. Beviharzottam, és vagy ötször megnyomtam az emeletem gombját. Mikor végre becsukódtak az ajtók, háttal a falnak dőltem, és lecsúsztam a földre. A könnyeim patakokban folytak. Eddig lett volna esély, hogy rendbe tegyük a dolgokat Thomassal... de már semmi esély rá. Azt sem tudom, hogy egyáltalán miért mondtam neki azokat a dolgokat. Hiszen én nem így érzek...nagyon nem. Csak féltem. Féltem, hogy ha hirtelen újra belevágunk, és elsietjük, akkor csalódni fogok. Megint. És az egyszer elég volt. De én attól még szeretem őt. És vissza akarom kapni. Majd idővel. De ennek már lőttek. Mindent elrontottam. Mikor beértem a szobámba, bezártam magam mögött az ajtót. Odasétáltam az ablakhoz, és lehúztam a redőnyt. Odakint szikrázó napsütés volt, amihez jelenleg nekem semmi hangulatom nincs. Az ablak előtt állva hallottam, hogy egy mentő hangosan szirénázva hajt el a hotel előtt, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, mert ez errefelé szinte mindennapos. 

Miután teljesen besötétítettem a szobában, befeküdtem az ágyamba, és magamra húztam a takarót. Csak feküdtem ott, a szemeimből ömlöttek a könnyek. Nem tudnám megmondani, meddig feküdtem ott, - lehettek percek, de akár órák is - amíg elfogott az álom. 

_______________________________________

- Dylan! - hallottam a hangot, de csak halkan, nagyon tompán, mintha csak a fejemből szólt volna. - Dylan! Dylan, nyisd ki! - folytatta a hang, az ajtómon dörömbölve. - Nyisd ki! - Mintha női hang lett volna. Talán... Kaya? - Dylan, az isten szerelmére....NYISD KI AZT A KURVA AJTÓT!!! - Kaya most már ordított, mire kipattantam az ágyból, az ajtóhoz siettem, és feltéptem. A folyosón Kaya állt, halál sápadtan. A haja szanaszét állt, az arca kipirosodott. Mintha most futott volna le egy maratont. Egyértelműen látszott, hogy sírt. A szemei véreresek voltak, és a sminkje lefolyt egészen az álláig.

- Uramisten, K.... - szörnyedtem el. - M-mi történt?

- Azonnal indulnunk kell. Gyere! - mondta, és a csuklómat megragadva maga után kezdett húzni. Végig kérdezgettem, arról, hogy mi történt, és hogy mi ez az egész, de Kaya egy szót sem szólt. Egészen egy, a hotel előtt álló taxihoz vonszolt. Kinyitotta előttem az ajtót, és tulajdonképpen belökött rajta. Egy másodpercem volt behúzni a lábam, mielőtt Kaya rácsukta volna az ajtót. A lány bevágódott a másik oldalról.

- A kórházba! - mondta. - Siessen! - A szemeim tágra nyíltak.  Hirtelen bevillant a mentő, meg a szirénázás. De nem foglalkoztam vele. 

- Hány óra van? - kérdeztem, mivel a telefonom a szobában maradt, és nem tudtam megnézni. 

- Negyed tíz. - jött a válasz. Összesen öt percet aludtam. Pedig sokkal többnek tűnt. Itt már biztos voltam benne, hogy arra a szirénára mégis csak érdemes lett volna odafigyelni. Az egész testemet átjárta a félelem.

- K-Kaya... mi történt? - dadogtam, mire a lány rám emelte tekintetét, égkék szemei még mindig könnyektől csillogtak. 

- Reggel egy páran bent voltunk a stúdióban. I-igazából mindenki, kivéve téged, é-és... - akadt meg. Igazából tudtam, hogy mit fog mondani, mégis imádkoztam, hogy tévedjek. De sajnos nem tévedtem. - Thomast. - folytatta. - Lily berohant a stúdióba. Csak zokogott és zokogott, alig tudtuk megnyugtatni. Azt mondta, hogy telefonon hívta Thomast. És Thomas fel is vette a telefont, de egy szót sem szólt. Lily azt mondta, hogy szólongatta, folyamatosan, de Thomas nem reagált. Azt is mondta, hogy csak azt hallotta, hogy sír... aztán csak egy nagy csattanást hallott, és megszakadt a vonal. Teljesen kétségbe volt esve. Próbáltuk megnyugtatni, mondtuk neki, hogy biztos minden rendben. De nagyon nehéz valakit úgy megnyugtatni, hogy közben te is halálra vagy rémülve. - hadarta. - Aztán... aztán hallottuk a szirénát. Egy mentő vagy százhússzal húzott el a stúdió előtt. Akinek volt autója, az beszállt és utánament. Egy idő után beértük. - Látszott, hogy Kayanak nagy erőfeszítésre volt szüksége, hogy ne sírja el magát ismét. - Három autó ütközött a főúton. Az...az egyik autó... az egyik Thomasé volt. - nyögte ki végül, mire úgy éreztem hogy felfordult velem a világ. - Azonnal bevitték a kórházba. A többiek már mind ott vannak. Én is voltam bent, de mivel egyszer sem vetted fel a telefont, és nem válaszoltál az üzenetekre, eljöttem érted. - mondta. Észre sem vettem, hogy időközben meg is érkeztünk a kórházhoz. Kaya villámgyorsasággal kifizette a taxist, és már rohantunk is be az épületbe. Követtem a lányt, mivel ő már tudta, hogy hova kell menni. Mikor felértünk az emeletre, láttam hogy az egész stáb a folyosón várakozik. Mikor megérkeztem, mindannyian felém kapták a fejüket. 

- Dylan! - kiáltott Ki Hong, majd felpattant, és magához ölelt. - Baszki, már kezdtük azt hinni, hogy felszívódtál. Hol a francban jártál? - vont kérdőre felvont szemöldökkel. 

- A szobámban voltam. - válaszoltam gyorsan. - A-aludtam. 

- Mindegy. Csak az számít, hogy most már itt vagy. - mondta Ki, egy pár másodperces csönd után. Lerogytam az egyik üresen maradt székre, és a tenyerembe temettem az arcom. 

- Ez az egész az én hibám. - motyogtam, mire a többiek arcára értetlenség ült ki. 

- Dylan...miről beszélsz? - kérdezte Wes. Egy szót sem szóltam, mert nem tudtam mit mondhatnék. Mindenki csöndben volt, csak a kórház alapzaját, a szobákból kiszűrődő hangokat lehetett hallani. Lily törte meg a csendet.

- Mit mondtál neki? - kérdezte, mint akit hirtelen ért a megvilágosodás. Még mindig képtelen voltam normális mondatokat alkotni, szóval továbbra is csak néma csendbe ültem a helyemen. - Dylan, mit mondtál neki? - ismételte meg a kérdést, most már sokkal hangosabban és ingerültebben.

- M-megcsókolt. - kezdtem dadogva. - Én pedig ellöktem magamtól. És azt...azt mondtam neki, hogy köztünk mindennek vége, és hogy...hogy sosem kezdjük újra. - zokogtam. - Azt sem tudom, miért mondtam ilyeneket, ha egyszer nem gondoltam komolyan. - Ezek után suttogva folytattam. - Ez mind miattam van. Ez az egész...az én hibám. - A többiek és én is néma csendben vártuk Lily reakcióját. Azt vártam, hogy kiabáljon. Hogy szemre hányja, amit tettem. Ezt érdemeltem volna. Ehelyett halkan odalépett hozzám, leült a mellettem lévő székre, és átölelt. - Nem te tehetsz róla. - suttogta. 

_______________________________________

Remélem tetszik a rész! Igyekszem minél hamarabb hozni a következőt, de addig is ne felejtsetek szavazni és kommentelni.
Szép napot💓