Tell Me That You Love Me

20. We're all here for you

Dylan

Thomas kiejtette a kezéből a telefont. Felvettem, és beleszóltam, de már letették. Thomas reszketett. Szaporán vette a levegőt, de mégis úgy tűnt, hogy nem kap elég oxigént. A homloka gyöngyözött az izzadtságtól, és könnycseppek gördültek le az arcán, miközben egyre csak azt ismételgette, hogy "nem veszíthetem el". Mintha pánikrohamot kapott volna. Megszorítottam a kezét, ezzel próbálva nyugtatni, de ez mit sem segített.

- Thomas... Thomas, mi történt? - kérdeztem vagy századjára.

- Én...ő...én nem....nem veszíthetem el.... - mondta újra.

- Kit? - kérdeztem. Kezdtem egyre kétségbeesettebbé válni.

- Nem...nem nem nem. - ismételgette.

- Thomas! - kiáltottam, de rájöttem, hogy nem az a cél, hogy mégjobban megrémisszem, szóval lágy hangon folytattam. - Tommy...beszélj hozzám. - továbbra is csak kapkodta a levegőt, szinte képtelen volt megszólalni. Aztán beugrott valami. Azt olvastam, hogyha valakinek pánikrohama van, akkor vissza kell tartania a levegőt.
- Tommy! Figyelj rám, Tommy! - mondogattam. - Vissza kell tartanod a levegőt, érted? Tartsd vissza, az segíteni fog. - Thomas megrázta a fejét.

- Nem...nem...nem megy. - dadogta. Ekkor vettem egy nagy levegőt, majd számat erősen az övére tapasztottam. Kezemet a mellkasára helyeztem, egyenesen a szíve fölé, hogy érezzem a szívverését. Ami a csókunk közben fokozatosan lassulni kezdett. Thomas elhúzódott. Szemei véreresek voltak, arca kipirosodott.

- Tommy...mi történt? - suttogtam, mire újabb könnycsepp gördült le az arcán. Odahajoltam, és lecsókoltam, még mielőtt elérte volna az állát. Thomas mély levegőt vett. Majd egy újabbat, és egy újabbat. Egy ideig csendben voltunk, amíg Thomas mély levegők sokaságával próbálta nyugtatni magát. Egy idő után meggordultam az ágyon, hogy szembe kerüljek vele, majd megfogtam a derekát, és az ölembe húztam. Lábait összefonta a csípőm mögött, homlokát az enyémnek támasztotta.

- A húgom.... - kezdte. Suttogott. Valószínűleg azért, mert ha hangosabban beszélt volna, újra sírásban tör ki.

- Mi? Mi történt Lilyvel?

- Tegnap... - kezdte Thomas szipogva. - későn ment haza. Azt hiszem valami buliban volt. És megtámadták. Két fickó el akarta venni a telefonját és a pénzét. Amikor ellenkezni próbált, akkor megverték. Brutálisan. A koponyája...több helyen is betörött. Az egyik keze, az egyik lába, és három bordája is eltörött. Most kómában van, és.... az orvosok azt mondják, hogy nem biztos, hogy megéri a jövő hetet.... - Leesett az állam. El sem hiszem, hogy vannak olyan emberek, akik képesek ilyesmire. Egy 14 éves kislánnyal... Éreztem, hogy a könnyek csípik a szemem. Nem bírtam tovább. A könnyek csak úgy ömlöttek, és ennek hatására Tommy is sírásban tört ki. Egymást ölelve, egymás vállán sírva próbáltuk nyugtatni egymást. Majd elhajoltam. Thomas csak a takarót bámulta. Odanyúltam, és felemeltem az állát, hogy a szemembe nézhessen.

- Bízol bennem, Tommy? - Egy szót sem szólt, csak bólintott. - Akkor hidd el nekem. Fel fog épülni. - Thomas ismét bólintott, majd a nyakamba fúrta a fejét, és ezúttal el is aludt.
_______________________________________

Reggel Thomas 11-ig aludt. Nem is csodálom. Egész éjszaka forgolódott, és nagyon sokszor felébredt. 

- Dyl? - szólt Thomas, mire lehuppantam mellé az ágyra. Nem nézett ki valami jól. Homlokát fáradt ráncok tarkították, kisírt szemei alatt sötét csíkok húzódtak. Kisepertem néhány tincset az arcából, ami láthatóvá tette világoskék íriszeit, amik könnyektől csillogtak.