Tell Me That You Love Me

9. Lost emotions

Thomas

Tudtam. Egyszerűen tudtam, hogy túl messzire mentem. Tudtam, hogy nem szabadott volna beleavatkoznom az ügyeibe,és akkor mindketten jobban járunk. Továbblépett volna. Ehelyett csak még jobban felzaklattam, és most valószínűleg utál... De nem tehetek róla. Egyszerűen nem bírtam nézni, hogy szenved. Most viszont én szenvedek, és nekem határozottan szükségem volt segítségre. Szóval felhívtam azt, akire tudtam, hogy számíthatok.                           
- Szia Kaya! - köszöntem neki keserűen.   
- Tom! Valami baj van? Szomorúnak tűnsz.                                                       
- Jah, mondhatjuk...-sóhajtottam.         
- Számolj el tízig! - mondta hirtelen Kaya. 
- Mivan?                                                     
- Csak csináld! Hangosan! - utasított, én pedig elkezdtem számolni.               
- Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tí...- már épp befejeztem volna, amikor Kaya berontott a szobámba.                                                 
- Kaya, mi a ..? Ezért kellett számolnom?   
- Aha. - bólogatott.                                     
- És kint álltál az ajtó előtt amíg be nem fejezem? - kérdeztem röhögve, miközben felálltam, és becsuktam újonnan érkezett vendégem mögött az  ajtót.                         
- Aha. - Na most már vigyorgott. Ez a nő... - Amint látod, jöttem ahogy tudtam. És most mesélj, mi bánt? - váltott át komolyra, miközben leült az ágyamra, és megpaskolta maga mellett a helyet, hogy üljek le. Komolyan, mintha az anyámmal beszélnék!                                                  Szóval elmeséltem neki a buli utáni estét, a reggelt, és megmutattam neki az üzeneteket.                 
- Nem gondolta komolyan. - mondta, szemét le sem véve a képernyőről.       
- Kösz, ettől most sokkal jobb! - válaszoltam, gúnyos vigyorral a fejemen.                                                 
- Nem! Úgy értem, hogy tényleg nem gondolta komolyan. Csak rejtegeti az érzéseit.                           
- Na nem mondod! Szóval azt akarod itt nekem mondani, hogy Dylan valójában belém van zúgva? - azért ezt nem gondolhatja komolyan.           
- Nem, dehogy mondom. Én csak azt mondom, hogy nem is akarja, hogy ez megtörténjen. El akarja rejteni az érzéseit előtted, hogy ne hidd azt hogy esélyed lehet nála.                                   
- De miért rejtegeti az érzéseit akárki előtt? - Hülye kérdés.                               
- Szerintem csak nem áll készen felvállalni magát....saját maga előtt. Vagy mások előtt.                   
- Mondasz valamit..- Lehet hogy Kayanak igaza van. Lehet hogy Dylan csak fél felvállalni.                 
- Persze hogy mondok! Ez az oka annak, hogy engem hívtál! Igazam van vagy igazam van?             
- Nehéz kérdés, de azt leginkább azt mondanám,  hogy igazad van. - mosolyodtam el.                       
- Na azért! - vigyorodott el. Majd rám nézett, és az arcán csak komolyságot véltem felfedezni. - Kedveled őt, ugye? - Erre a kérdésre lefagytam, mert még én magam sem tudtam pontost választ adni. Hogy kedvesnek találom-e? Persze. Hogy dögösnek látom-e? Száz százalékig. De nem tudom, hogy kedvelem-e..talán igen.  - Én nem, vagyis.. nem is tudom..Talán. Egy kicsit. De ez nem több egy gyerekes fellángolásnál.   
- Te jó ég, olyan vagy, mint egy szerelmes tinédzser. - kuncogott Kaya.                         
- Mi? Miért?                                               
- Azért mert tagadod, hogy kedvelnéd, és a fellángolásként emlegeted.             
- Dehogy vagyok olyan, mint egy tinédzser! Csak úgy érzem, hogy félreért, és nem figyel oda eléggé, és te jó ég olyan vagyok mint egy tinédzser...- hadartam, majd a tenyerembe temettem a kezem, Kaya pedig jól kiröhögött.                             
- Figyelj...én csak azt mondom, hogyha tényleg kedveled - és én látom, hogy kedveled - akkor ne mondj le róla, mert biztos vagyok benne, hogy nem az van belül, mint amit látni enged.    

Kaya

Teljesen kipurcantam Thomas lelkének ápolgatásában, szóval a szobám felé vettem az irányt. Vagyis vettem volna, ha nem csörren meg a telefonom. Elővettem, hogy megnézzem, ki akarja annyira megzavarni a nyugalmam. Dylan. Ki más? Csak és kizárólag azért válaszoltam, mert biztos voltam benne, hogy ezek ketten nélkülem sosem találnak egymásra. És ezt a terhet nem viselhetem a vállamon ;).                                                                          - Kaya, át tudnál jönni? Igazán jólesne most egy kis társaság. Pontosabban a te társaságod. - Szinte láttam magam előtt, ahogy Dylan keserű mosolyra húzza a száját.                                           
- Naná, tíz másodperc és ott vagyok!   
- Nahát, ez tényleg pontosan tíz másodperc volt - jegyezte meg Dylan. 
- Mindig beválik. - suttogtam az orrom alatt.                                                             
- Tessék? - Úgy látszik túl hangosan suttogok.                                                     
- Csak azt mondtam, hogy olyan vagyok, mint egy svájci óra - füllentettem. Nem kell tudnia, hogy az előbb ugyanez történt Tomnál is, és egy háromnegyed órás lelkizés lett belőle. - Na mesélj, mi a baj? - kérdeztem, tettetve, hogy amúgy semmiről nem tudok. (Mintha létezne olyan dolog ebben a témában, amiről én nem tudok. Hisz én általában az érintetteknél is előbb jövök rá.)             
- Hát tudod, csak Thomas...- kezdte, és végighallgattam ugyanazt a sztorit, csak most másik nézőpontból. Komolyan mondom, ezek alapján ennek a két szerencsétlennek már rég össze kellett volna házasodniuk. Hogy itt mindenről nekem kell gondoskodni....                         
És az is tuti, hogy igazam volt (mint mindig). Dylan félt. Félt kimutatni az érzelmeit. Még saját maga elől is elrejtette őket, de ezt még ő sem tudta. Ez olyan dolog, amit úgyis ő tud meg utoljára.                                                     
- Mit gondolsz, mit érez irántad? - kérdeztem. Nincs értelme kerülgetni a témát, ha egyszer úgyis erről szól az egész.                                                           
- Nem tudom. Azt hiszem kedvel engem, de nem vagyok biztos benne. 
- És te mit érzel?                                       
- Én, nem..nem tudom elmondani, oké? Olyan mintha..mintha folyton felfordulna a gyomrom, amikor meglátom őt, de nem rossz értelemben. Olyan, mint amikor egy hullámvasúton ülök. Amikor azon az estén itt maradt éjszakára, és átölelt..leírhatatlan érzés volt. De én nem...Ő nem..nem tetszik nekem.. - Remek, két szerelmes tinédzser...mintha csak a Disney Channelnben ragadtam volna... - Kaya! Meg kell ígérned, hogy nem mondasz semmit Thomasnak!           
- Jaj Dylan, nem már ...                           
- Kaya! Ígérd meg! - mondta. Vagy inkább parancsolta.                                 
- Rendben van. - sóhajtottam. - Megígérem.

Remélem tetszett a rész! Ne felejtsetek szavazni és kommentelni:*